KARÁCSONYI ELMÉLKEDÉS

Advent négy hetében az
utcákon sétálva elnézegetem a megannyi ablakban elhelyezett karácsonyváró fényeket és elképzelem, milyen lehet az ablak mögött élő család ünnepre készülése? Miként öltöztetik díszbe lelküket és lakhelyüket? Egyáltalán van-e még igény a várakozásra és az áhítatra? Hasonlóan működik ez a képzeletjáték, mint amikor utazom a tömegközlekedési eszközökön és elnézegetve az embereket, sorstörténeteket aggatok rájuk. Nem tudom próbáltak-e már felruházni vadidegen embereket életutakkal és kitalálni az öltözékük, az olvasmányuk és jellegzetes mozdulataik alapján, hogy mi lehet a foglalkozásuk vagy a kedvenc időtöltésük. Fantasztikusan izgalmas játék, két dologra kell különösen odafigyelni. Az egyik, hogy véletlenül tovább ne utazzunk. A másik, hogy a vizsgált személy félre ne értse a bámészkodásunkat. 

Az ablakokon is csak annyi ideig szabad belesni, amíg elsétál előttük az ember, ha megáll, akkor könnyen ráfoghatják, hogy terepszemlét tart egy rossz szándékú társaság tagjaként. Ilyenkor felködlenek a gyermekkorom karácsonyai. Mivel sok helyen éltem, ezért számtalan benyomással gazdagodtam, bár akkoriban nem mindenhol szerettem élni, de ma már belátom minden tapasztalással gyarapszik az ember. Emlékszem a régi időkre, mikor még nem jutott a családok asztalára banán, narancs és mandarin és a meghittség mégis ott lakozott bent a szívekben. Vajon teljesen eltűnt minden felelősségérzet és minden szeretet az emberekből vagy vannak még ablakok, amelyek mögött egymásra találnak a családok tagjai? Hiszem, mert hinni akarom, hogy a válasz: IGEN, vannak olyan családok, ahol az emberek összetartanak, mert tudják, hogy abban van az erő. Összetartanak, mert tudják, hogy együtt elérhetik azt, amit külön nem tudnak. Összetartanak, mert tudják a várakozás is együtt teljesedik ki. Az adventben pedig erre van a legnagyobb szükség, kis böjtölve, lelkünkbe apró örömlángot őrizve egymás kezét megérintve, várakozunk a kisded születésére. A kisdedre, akit édes teherként hordozott Mária és még világra sem jött máris kiközösítették, nem adtak neki szállást. A kisdedre, aki azért jött a világra, hogy magára vegye az emberiség bűneit. A kisdedre, akit a napkeleti bölcsek a barmok között is megtalálták az istállóban, mert a csillag csalhatatlanul mutatta az utat hozzá. Hiszem – mert hit nélkül értelmetlen a lét – hogy a szeretet nem veszett ki az emberekből csak meg kell tanítani évről-évre, az elcsendesedést és a befelé fordulást, hogy észrevegyük a belső fényt, amelyet a szeretet életet. Mindenkiben világít a fény, csak akik a külsőségek fogságában vergődnek, azokból nem tud kiviláglani, mert elnyeli a külső sötét ragyogása.
Mindenki feladata, hogy keresse a rést a sötétségben és észrevegye mások belső fényét. Ha ezt megteszik, akkor a fényeik összeadódnak és beragyogják a karácsony éjjelt, amikor felcsendül az ének: „Fel nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett.”
A karácsony misztériumát átélve, a család szentségét megőrizve pihenjünk meg, mert nehéz esztendő terhét hagyhatjuk hamarosan magunk mögött. Örüljünk és legyünk büszkék az eredményeinkre. Búcsúzzunk el, az óévtől hajtsunk fejet az öreg előtt! Ha már a karácsonyban ráhangolódtunk a belső értékek felismerésére, ne hagyjuk elsorvadni a képességet.