2018. május 6., vasárnap

LÉLEKCSAPDÁBAN II.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Kislányként nyarainak nagy részét egy pici jászsági faluban töltötte, ami akkor a világ végének tűnt neki. Ahogy teltek az évek, úgy csökkentek a távolságok, manapság egy délutánra is szívesen elautózott a gyermekkori nyarak helyszínére. A családi parasztház még mindig ott állt szinte érintetlenül. Szerencsére a szomszédok nem hétvégi beköltözők. A település megőrizte régi hangulatát, az ott élők pedig a szokásaikat. Úgy tűnt, mintha a múlt században egy gondos kéz naftalinba helyezte volna a falucskát, hogy sokáig épségben megőrizze a hagyományokat.
Az egész életét az állandóság szeretete jellemezte. Gondosan vigyázott a csuhéból készült babájára, amit háromévesen kapott karácsonyra a szomszédban lakó Nanótól. Mindenki így nevezte az idős asszonyt, bár a keresztségben az Anna nevet kapta. Fiatalon még Annusnak szólították a szülei. Amikor megszületett az első és egyetlen unokája Marcsi, a lánya és a veje Nanónak kezdték szólítani, a férjét pedig Napónak. Idővel annyira megszokták az új nevüket, hogy egymást is csak Nanónak és Napónak szólították. Azóta minden karácsonykor azt fekteti a jászolba, szinte már szertartássá vált a baba jászolba helyezése. Szegény Annus néni biztos örülne, ha láthatná, milyen nagy becsben tartja a tőle kapott ajándékot. Úgy érezte, ha elveszítené, többet nem lenne teljes a szenteste. Számtalan apróság gyűlt össze a hosszú évek alatt, amelyek nélkül nem érezné egésznek magát.
Így volt ezzel az emberi kapcsolataiban is. A barátaitól, barátnőitől és szerelmeitől nem tudott véglegesen elszakadni. Azon em­berek táborát szaporította, akik minden olyan embernek az életét igyekeznek - akárcsak távolról is - figyelemmel kísérni, akik az életük előszobájában megfordultak. Nem voltak kevesen, akik között megosztotta a figyelmét, de Esztert örömmel töltötte el, hogy az év majdnem minden napján tudott olyanra gondolni, akinek éppen valamilyen jeles ünnepe volt.
Felkelt Péter ágya melletti székről és elindult megkeresni a főorvost. Beszélni akart vele. Sokszor beszéltek az elmúlt fél évben, az orvos minden alkalommal részletesen beszámolt Péter állapotáról. Eszternek egy hónap után feltűnt, hogy a főorvos nem mond semmi újat, de már-már szemérmetlenül méregeti őt. Eszter korábban megtapasztalta, mit jelent az öregedő férfiak szemében felgyúló láng. Egyszer, több esztendeje már belement egy kapcsolatba, ahol a korkülönbség majdnem húsz esztendő volt. A kapcsolat gyorsan és törvényszerűen ért véget, úgy ahogy kezdődött. Eszter attól kezdve tudta, hogy a parttalan kapcsolatokban csak az idejét vesztegeti. Azzal is szembesült, hogy a hiúságának sem hiányzik az ilyen korú emberek bókja. Nem utálta, sőt sokszor tisztelte őket, de jobban örült, amikor nem tekintették zsákmánynak.
Tudni akarta, mennyi ideje van gondolatait rendezni. El­indult a folyosón, megkeresni a főorvost. A nővérpultnál látta meg a férfit, aki az aranykeretes szemüvegét a kezében tartva magyarázott az egyik fiatal rezidensnek. Eszter nézte a két embert és beleborzongott, amint észrevette a kiszol­gáltatottságot a fiatal lány arcán. A főorvos testtartása azt sugallta, hogy ennek a szemétdombnak ő az egyetlen kakasa. Eszter odalépett hozzájuk, gondolta, legalább egy kis időre megszabadítja a lányt. A rezidens hálás tekintettel elosont, magukra hagyva őket a nővérpultnál.
- Jó napot, főorvos úr! - köszönt Eszter kimérten, majd azonnal a tárgyra tért, nem hagyva időt a főorvosnak, hogy mustrálgassa.
- Mit gondol, mennyi időbe telik, mire Péter annyira felépül, hogy kijöhet? - tette fel a kérdést.
A főorvos hümmögve vette fel a szemüvegét, hogy belekuk­kantson Péter kórlapjába, amit a gyorsan távozó rezidens adott át neki. Húzta az időt, nem akart egyenes lenni a nővel. Még mindig remélte, hogy Eszter beadja a derekát és kipróbálja a főorvosi szoba kanapéját. Tekintetét a kórlapról Eszter melleire emelte.
-    Nézze, kedves Eszter. - kezdte halk monoton hangon, mint aki szuggerálni akarja a nőt - nem ígérhetek még semmit. Jó jel, hogy Péter magához tért. Most majd kiderül, hogy milyen szinten sérült az emlékezete. Úgy gondolom, hosszú ideig eltarthat, mire teljesen magára talál.
-    Addig itt tartja? - csapott le Eszter, hogy megszakítsa a főorvos tekervényes mondatait. Sőt, hogy minél előbb szabadulhasson kicsit előre dőlt, hogy mélyebb belátást engedjen a férfinak a melleire. Tisztában volt azzal, hogy mellei még mindig szépek és feszesek, nincs miért szégyenkeznie miattuk. Ennyi idősen pedig már tudta, hogy mikor mennyit lehet megmutatni anélkül, hogy azt bárki felkínálkozásnak vehetné.
-    Természetesen, amíg nem győződünk meg, hogy Péter telje­sen visszanyerte emlékezetét, addig itt marad nálunk - közölte a főorvos.
-    Akkor elutazhatok egy hétre? - kérdezte Eszter még-egyszer megrezdítve melleit, és hozzátette - rám fér egy kis pihenés.
-    Nem mondja, hogy egy hétig nem fogjuk látni? - évődött a főorvos, akinek szemei nem tudtak elszakadni Eszter melleitől - na jó, menjen, de adja meg a telefonszámát, hogy értesíthessem, ha rendkívüli változás állna be Péter állapotában.
Eszter figyelmét nem kerülte el, hogy az orvos mennyire igyekszik belépni a privát szférájába.
-    Nem leszek elérhető - védte ki magabiztosan a férfi próbálkozását, és magyarázatként még hozzáfűzte -, ahova megyek ott nincs telefon. De ha értesíteni szeretne, akkor a kórlapon feltüntetett telefonszámon hagyott üzenetet pár óra elteltével megkapom.
A főorvos magában fejet hajtott Eszter előtt, amiért a nő ügye­sen hárította el a támadását. Élvezte, ha vadászként becserkészheti a vadat. Nem bánta, ha a vad ügyes. Igazából amióta betöltötte a hatvanhetedik évét, már nagyobb örömöt jelentett számára a becserkészés izgalma, a félresikerült beteljesülésnél. Az órájára nézve gyorsan elköszönt Esztertől és jó pihenést kívánt neki.
Eszter igyekezett minél hamarabb a kocsijához érni, az utolsó métereket szinte futva tette meg. Árnyékban parkolt, így a reggeli nap nem tudta átforrósítani az utasteret. Szinte feltépte az ajtót, bevágódott a kormány mögé. Nem akart már bemenni a munkahelyére. Úgy érezte, minden percért kár, amit nem az elmúlt évtizedek újragondolásával tölt. Elindult, keresett egy telefonfülkét, ahon­nan felhívta a főnökét. A vonal másik végén Zoltán felvette a telefont.
-    Szia, vörös végzetem! - köszöntötte a férfi Esztert, akivel ben­sőséges barátságban voltak. Régebben Zoltán úgy gondolta, hogy egyszer eljöhet az idő, amikor a barátságuk szerelembe fordulhat. Ám kapcsolatuk másképpen alakult. Olyan bizalmasai voltak egymásnak, mintha együtt éltek volna.
-    Zoli, tudod, te vagy a legdögösebb főnök - adta vissza az évődő bókot - szeretnék eltűnni néhány napra. Péter kezd magához térni. Időre van szükségem, hogy átgondoljam a továbbiakat. - hadarta el a mondandóját Eszter.
Zoltán régóta tudta, hogy Eszter érzelmi válságban van. Nem faggatta, ismerte annyira, hogy rábízza, mit akar megosztani vele.
-    Menj nyugodtan, majd Zsóka besegít, ha nem boldogulok. - en­gedte el Esztert.
-    Köszönöm, Zoli. Te vagy a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Zsókát azért ne engedd, hogy befészkelje magát az irodámba. – hálálkodott viccelődve Eszter.
-    Vigyázz magadra! Tudod, mindig hívhatsz éjjel-nappal. - búcsúzott Zoltán, de még mielőtt megszakadt volna a vonal, nem tudta megállni, hogy tudassa a lánnyal - Zsóka a nyomodba sem léphet. Bérleted van nálam, ha meggondolod magad és ismét szabad leszel, akkor beszállok az érted folyó harcba. - nevette el az utolsó szavakat Zoltán.
Mikor befejezték a beszélgetést, Eszter pár percig még mozdulatlanul ült az autóban. Üresnek, kifacsartnak érezte magát. Félt, nem lesz ereje végigjárni a múltat. Mégsem akart segítséget kérni senkitől. Nehezére esett az indulás, lassított mozdulatokkal kapcsolta be a biztonsági övet, majd megfontoltan indított, és a Jászság felé vette az irányt. Eszébe jutott, hogy hazaugrik még váltásruhákért. Másra nem volt szükség, mert a szomszédoktól mindent megkapott.
Hamar hazaért, mivel a reggeli csúcsnak már vége volt. Szerencsére nem találkozott egyetlen szomszéddal sem, így nem kellett hosszasan beszélgetni. Minden más alkalommal szívesen válaszolt a kérdéseikre és kérdezte őket. Kíváncsi volt, miként élik az életüket. Most viszont inkább sietett, magában akart lenni. A lakásba lépve a lesötétített szobában várnia kellett, amíg szeme hozzászokott a sötéthez. A komódból fehérneműt dobált az utazótáskájába. Szerette ezt a táskát. Pétertől kapta már vagy tíz éve. Bivalybőrből készült, ennek ellenére nőies volt. Hirtelen rátört az emlékezés. Péter mindig figyelmes volt és valamilyen veleszületett készséggel tudott ajándékot választani. Szinte soha nem kapott olyan meglepetést tőle, amit nem használt. Nem kellett megjátszania egyszer sem az örömöt.
Megrázta a fejét, ki akarta űzni Pétert a gondolataiból.
-    Lesz egy hetem, hogy gondolkodjam, most inkább sietnem kell, hogy minél előbb indulhassak - biztatta magát. Az utóbbi időben ismét felvette a szokást, hogy magában beszélt. Azt gondolta, ez annak a jele, hogy jóban van magával. Nem bánta, ha munkatársai megmosolyogták, amikor belefeledkezve a munkába, kihallatszottak a gondolatai.
Eszter bedobálta még a táskába az elmaradhatatlan kispárnáját. A múlt felidézésében segítségére lehetnek a jegyzetei, jutott eszébe, és az éjjeliszekrényről a jegyzetfüzeteit is bedobta az úti csomagba. Gyerekkorában kapott rá, hogy a fontos gondolatait leírja. Körülné­zve, nyugtázta, hogy minden rendben van, bezárta az ajtót és elin­dult, hogy szembesítse magát az eddigi életével.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése