LÉLEKCSAPDÁBAN XXXVI.

Befejező rész a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Eszter a rendőrökkel egyszerre ért a kórteremhez. Hiába kérdezte, mi történt, nem kapott választ senkitől. Megint nem mehetett be Péterhez. Csalódott volt, de nem akart már elmenni és ismét visszajönni. Leült a váróban, hamarosan mellételepedett Edit.

-    Megkereste a főnököt? - kérdezte a rezidens.

-    Dehogy kerestem, nincs vele semmi dolgom. Nem szeretem az olyan embereket, akik visszaélnek a rájuk ruházott hatalommal. Nem tudja, miért jöttek ki a rendőrök?

-    Azt hiszem, elmondhatom. Katával, a terapeutával sikerült az utolsó elmosódott emlékképet összeraknia Péternek. Felismerte, ki akarta elgázolni. Most a rendőrök kihallgatják és felveszik a jegyzőkönyvet.

Eszter szerencséjére a rendőrök nem maradtak fél óránál tovább. Utána végre bemehetett Péterhez.

-    Mit akarnak még tőlem? Mindent elmondtam - mordult fel Péter az ajtónak háttal fekve, az ablakot bámulva. Eszter odament az ágyhoz és megérintette a férfi vállát.

-    Péter, nézzél rám! - kérte halkan -, szeretném, ha hazajönnél. Szenvedtem miattad, aggódtam érted, de szükségem van rád. Nem szégyellem kimondani, szeretlek. Kérlek, gyomláljuk ki a múltunkat közösen. Ha írmagja sem marad titkolózásnak, akkor boldogok leszünk. Szeretnék egy gyereket tőled. Fussál neki ismét megkérni a kezem. - Eszter lehajolt Péterhez és megcsókolta.

-    Köszönöm, hogy megvártad, míg felnövök hozzád, ne haragudj rám. Vigyél haza, drágám! - ölelte meg Péter a jobbik felét.

A faluban nagy lett a csődület, amikor három rendőrautó állt meg Feri és Klára házánál. A rendőrök géppisztollyal a kezükben szálltak ki a kocsikból. Hátrébb parancsolták a bámészkodókat. Beléptek a kertbe és lassan megindultak a ház felé.

-    Egy lépest se tovább, - hallatszott Feri hangja a házból - Ha még egy lépést tesznek, megölöm a feleségem és magammal is végzek. Menjenek innen, ne zaklassanak békés polgárokat.

A rendőrök megálltak, a központból várták a parancsot, hogy mit tegyenek. Míg várakoztak megjelent Feri apja, kilépett a tömegből és elindult a rendőrök felé. Megállították, hosszasan beszéltek az idősebb Nagy Ferenccel. Az öregember, amikor megtudta, mit követett el a fia, céklaszínűvé vált fejjel elindult a ház felé teli torokból üvöltve: „Most pedig azonnal kifelé te, gyilkos fattya. Ekkora szégyent még senki nem hozott a családra, a falura.” Az ajtóhoz érve úgy rúgta be, hogy tokostól szakadt ki a helyéből. Pár perccel később a fülénél fogva húzta ki a házból a fiát, miközben ütötte, rug­dosta. A rendőröknek kellett megfékezni a dühöngő apát.

Ferit megbilincselték és betuszkolták az egyik rendőrautóba. Ekkor támolygott ki a házból Klári. Haja zilált volt, szemei kidülledtek, szája habzott. Artikulátlan hangon sikoltozott és tépte magáról a ruháját. A rendőrök két mentőt hívtak, egyet Klárihoz, egyet Feri időközben rosszul lett apjához.

Néhány hónappal később Klárit hazaengedték a kórházból, de egészsége olyannyira megromlott, hogy állandó felügyeletre szorult, visszaköltözött a szüleihez.

Feri apja mesélte el a történteket, miután kiengedték a kórházból: „Feri sokáig készült, hogy elégtételt vegyen Péteren a vélt és valós sérelmei miatt. Addig járt a beteges agya, amíg kitalálta, szándékosan teherautóval elüti a barátját. Mindkettőjüknek szerencséje volt, mert Péter megcsúszott, így a kerekek közé esett. A teherautó differenciálműjébe verte be a fejét, amitől hónapokig kómában feküdt.”

A bíróság súlyosbító körülményként vette figyelembe, hogy Feri sokáig készült végrehajtani a tervét, a teherautót a munkahelyéről lopta és segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. Öt év letöltendőre ítélték és négy évre eltiltották a közügyek gyakorlásától.

A kilencvenes esztendő Péternek a gyógyulásról szólt. Kata elvállalta, megtanítja a személyiségfejlesztési gyakorla­tokra. A férfi szorgalmasan járt a terapeutához és a gyógytor­nászt sem hanyagolta. Munkába még nem akart állni. Szigo­rú időbeosztást készített magának, mire Eszter hazaérkezett a munkából Péter terített asztallal várta. Egyelőre Eszternél laktak, a Frankhegyről nehézkes lett volna a bejárás a kezelé­sekre. Közös otthont csak Péter teljes gyógyulása után akartak. A ’90-es esztendő szilveszterét kettesben töltötték összebújva. Az újévbe viha­ros szeretkezés közben léptek át. Tavasszal Eszteren már látszott, hogy nyár végére hárman lesznek. Péter, ha tehette terveket készí­tett a közös otthonukról, amiket esténként átbeszéltek.

Eszter májusban pár napra leutazott a családi parasztházat rendbe tenni, kiszellőztetni. Péter nem mehetett vele, újra kellett indítani a vállalkozását. Eszter miután kitakarította a házat, lement az ártérbe. Már messziről a töltésről észrevette, valaki ül a parton és a vizet nézi. Már csak húsz méterre volt a parton ülőtől, amikor felismerte Marcsit. A barátnője is meghallotta lépteit, felnézett, ne­hézkesen felállt. Hosszan nézték egymást.

-    Eszter, te viselős vagy! - állapította meg Marcsi. - Ki lehet a gyermek apja? Várj, ne mondd meg, kitalálom! Péter?

-    Talált, süllyedt, nem volt nehéz rájönnöd. De veled mi történt, valami furcsát látok rajtad, csak nem te is? - kiáltott fel Eszter.

-    Megfogadtad a tanácsom. Örülök neki. Mit lehet tudni az apá­ról, nekem elmondhatod. Ismersz, nem én vagyok a falu szája.

-    Sokszor elolvastam, amit írtál. Köszönöm, hogy segítettél. Az apját Péternek hívják - mondta ki a gyermek nemzőjének a ne­vét. Abban a pillanatban megfagyott a levegő.

-    Ezt nem tehetted, mikor történt? - rázta hitetlenkedve Eszter a fejét.

-    Jaj, te örökké bizalmatlan barátnőm. Azt hiszed, hogy csak a te Pétered létezik a világon - nevetett fel Marcsi. - A szomszéd faluban is lakik egy Péter.

-    Tudja, hogy gyermeket vársz tőle?

-    Nem, egyedül te tudod a titkom. Tibi úgy tudja, az ő gyermekét hordom a szívem alatt. Szeretném, ha ez így is maradna.

Eszter átkarolta Marcsit és annyit mondott: „Úgy lesz!”

LÉLEKCSAPDÁBAN XXXVI.