LÉLEKCSAPDÁBAN XXXV.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, ami 2011-ben jelent meg.

Kata reggel Péternél kezdte a napját. Érezte, nem kell már sok, hogy Péter emlékezete teljesen visszatérjen. Előfordul, hogy egy-egy páciens nem mer szembenézni a történtekkel, de Péter semmi jelét nem adta az időhúzásnak. Bár ezen a reggelen meglepő kéréssel állt elő.

-    Kata kedves, segítsen nekem! - kezdett bele Péter a mondandójába. - A legutóbbi beszélgetésünk után nem tudtam elaludni, sok mindenen gondolkodtam. Azt szeretném, ha visszanyerem az emlékezetem foglalkozna velem személyiségfejlesztő tréningen.

-    Nem tudom, hogy megtehetem-e - válaszolt némi gondolkodás után Kata. - Miért gondolja, hogy személyiségfejlesztésre van szüksége?

-    A pillanatnyi állapotomban nem csoda, hogy csúnyán írok, de amikor nem volt semmi bajom, akkor sem tudtam szépen formálni a betűket. Mindig szégyelltem az írásom rendezetlenségét annyira, hogy ha nem volt lehetőségem géppel írni, akkor inkább nem írtam le semmit. Hallottam, hogy a kézírásból következtetni lehet az írójának jellemére, személyiségére. Észrevettem, hogy a betűim rendezetlenségének mértéke összefüggésben áll az életvitelemmel. Egyfajta félelem van bennem, hogy mások is észreveszik a lelkemben zajló viharokat, ha meglátják a kézírásomat. Szeretnék megsza­badulni a félelmemtől, de nem tudom, hol kezdjek hozzá.

-    Érdekes gondolatok, érdemes velük foglalkozni - mondta a terapeuta. - Engedje meg, hogy megfontoljam, mit tehetek.

-    Van időm bőven, de azt nem élem túl, ha kikosaraz - váltott át Péter a játékos évődésre.

-    Szerintem minden nőt így akar levenni a lábáról - húzta össze a szemöldökét Kata. - Nálam ezzel nem sokra megy, ne fáradjon. Találjon ki inkább valami újat.

-    Rendben, mondtam már, hogy én is tudnék segíteni magá­nak. Akkora az élettapasztalatom, hogy simán fordulhat hozzám életvezetési tanácsokért. Legfeljebb végigjárja azokat a poklokat, amiket én.

-    Ettől szeretném megkímélni magam - jelentette ki a terapeuta. - Megígérem, hogy alaposan átgondolom, tudok-e segíteni. Cserébe annyit kérek, hogy kezdjünk bele a foglalkozásba.

-    Nem bánom, elég korrektnek tűnik az ajánlata - fogadta el Péter a terapeuta javaslatát és folytatta a múltjának feltárását. - Eszterrel akkor találkoztam újra, amikor kiutasítottak a fővárosból. Elkísért a száműzetésbe Paksra. Nem panaszkodott egyszer sem. Tette a dolgát, úgy éltünk, mint férj és feleség. Igen, ez a helyes kifejezés, úgy éltünk, mert nem voltunk összeházasodva. Ez lett a szakításunk oka, én el akartam venni, ő nem akart hozzám jönni.

-    Viccel, Péter? Itt hagyta Eszter a fővárost, hogy magával vidékre költözzön és mégsem akarta, hogy összeházasodjanak?

-    Na, jó. Látom, figyel és megakad minden logikátlan pontnál. Eszter nem akart a feleségem lenni, mert én sem akartam elvenni. Lakást viszont csak annak adtak, aki házas volt.

-    Ott akart maradni Pakson?

-    Dehogy akartam. A lakást akartam. Egész életemben nem volt semmim. Úgy gondoltam, egy lakást megérdemlek huszonöt éven.

-    Hogy oldották fel az ellentétet, melyikük engedett?

-    Egyikünk sem engedett. Én nem tudok veszíteni. Érvelni sem tudok jól. Amikor érzem, hogy vesztes helyzetbe kerülök, zsarolni kezdem az ellenfelem.

-    Biztos, hogy ellenfél, aki nem ért magával egyet? Ezzel a mód­szerrel nem sok embernél érhetett el sikereket - állapította meg Kata, miközben írt valamit a jegyzetfüzetébe.

-    Igaza van, csak azoknál, akik függtek tőlem. Azt hittem, Eszter is függ tőlem. Amikor összevesztünk, olyan düh volt bennem, hogy pár napra elmentem a közös albérletünkből. Visszatértem a tanyára. Találkoztam Magdival az ártérben, elmeséltem neki, milyen közel vagyok egy lakás megszerzéséhez és mégis milyen távol. Magdi azonnal felajánlotta, ő szívesen lesz a feleségem. Vissza is mentünk Magdival Paksa. Gondoltam, Eszter megijed, hogy ilyen kapós lettem és igent mond. De nem tette, helyette ránk csapta az ajtót és otthagyott. Az első kérdésére válaszolva, igen, úgy érzem, aki nincs velem, az ellenem van. Tehát, akinek más a véleménye, mint az enyém, az ellenfél, akit nem meggyőzni, hanem legyőzni kell.

-    Mit tett ezután?

-    Elvettem Magdit és beköltöztünk a lakásba. Pár hónap után, azonban terhes lett számomra az ottléte. Komolyan gondolta, hogy a feleségem. Kitettem hát a szűrét. Azt hiszem, akkor több emberen is átgázoltam egyszerre. Esztert elveszítettem, Magdát kitaszítottságra ítéltem.

-    Rombolt - jegyezte meg Kata -, mint egy gyerek, mikor felépít egy várat ahelyett, hogy örülne, azonnal lerombolja.

-    Igen, ez a hasonlat nagyon találó - bólintott Péter. - Nem ma­radtam én sem egy évnél tovább Pakson Visszaköltöztem a fővárosba, pontosabban Budaörsre. Szüleim egyre ritkábban jártak ki a telekre. Ott húztam meg magam a Frankhegyen.

-    Mivel foglalkozott? - kérdezett közbe a terapeuta.

-    Vállalkozásba kezdtem, családi házakat, nyaralókat építettem tehetős embereknek. Tehetős emberek mindig voltak. Jól ment az üzlet nem panaszkodhattam. Belül azonban üres voltam, hiányérzetem volt. Nem mertem bevallani magamnak, de hiányzott Eszter.

-    Nem kereste meg?

-    Nem, tudatosan nem. Egyszer összefutottunk a Városligetben, akkor egy férfival volt. Mikor megláttam őket jókedvűen nevetgélve, belém mart a féltékenység. Éreztem, még mindig ő az a nő, akit társamnak képzelek. Elöntött a tehetetlen düh, köszönés nélkül hagytam ott őket. Belevetettem magam a politikába. Persze csak óvatosan, mert már megégettem magam egyszer. Végül ennek köszönhetem, hogy ismét találkoztunk. A harmadik köztársaság kikiáltásakor ott volt a Kossuth téren egyedül, zászlóval a kezében. Mellé sodródva átkaroltam és többé nem engedtem el.

-    Azóta megbeszélték már, kivel mi történt a múltban, hogyan jutottak el a máig?

- Nem, nem. Szerintem az rossz lenne. Sokszor nem tudok tükörbe nézni, mennyi szemétséget követtem el. Pedig szeretnék úgy felkelni reggelente, hogy belenézve a tükörbe ne szoruljon ökölbe a kezem és ne akarjam összetörni a tükröt. Átgázoltam élőn és holton. Eszter nem tudná megbocsátani nekem, ha mindent megtudna rólam. Akkor veszíteném el végleg - tiltakozott és magyarázkodott Péter.

- Én ezt máshogy látom - nézett fel a jegyzeteiből szomorúan Kata -, maga hazugságra, elhallgatásra akarja alapozni a kapcsolatukat. Az ingatag alap megbosszulja magát, akkor süllyed meg, amikor senki nem számít rá. A hazugságok, újabb hazugságokat szülnek. Nincs olyan ember, aki következetesen fel tudja építeni a hazugságait és soha nem lepleződik le. A maga helyében kockáztatnék, ha nem elég erős a szerelmük, akkor egy őszinte múltba tekintés a kapcsolatuk végét jelentheti. Fordítva nézve, egy erős szerelmet csak még jobban megerősít egy nyílt múltfeltárás.

- Lehet, hogy igaza van, de most még nem érzem elég erősnek magam, hogy Eszter előtt is felvállaljam a múltamat. Sokat segített, hogy magának el tudtam mondani, de így sem volt könnyű. Maga nem ítélhet meg, magának nem az a dolga. Várjon csak! - csapott Péter a homlokára. - Hiszen, amikor elindultam Esztertől, hogy egy év után a Frankhegyen átgondoljam az életem, nem bírtam már a sok elhallgatást.

- Igen, és mi történt? Próbálja meg összeszedni az emlékeit - biztatta izgatottan Kata.

- Kibuszoztam Budaörsre és elindultam a hegyre. Sötét volt már, de csukott szemmel is odataláltam, olyan sokszor tettem meg az utat oda-vissza. Az erdő szélére érve úgy tűnt, mintha megmozdult volna valami. Nem voltam ijedős, mentem tovább. Olyan árokszerű mélyedésben vezetett az út, amit a hegyről lezúduló víz mélyített ki. Elmerültem a gondolataimban, de egyszer csak surrogást hallottam, felkaptam a fejem. Egy teherautó száguldott felém, lámpái nem világítottak és a motorja sem járt. Átfutott rajtam, hogy félre kellene ugranom, de nem volt hova. Néztem a gyorsan közeledő teherautót, miközben agyamban végigpörögtek életem képei. Hirtelen megláttam, hogy valaki ül a volán mögött. Nem akartam hinni a szememnek, lábam megcsúszott az avaron és minden elsötétült - fejezte be izzadságban fürödve az emlékmorzsák összeillesztését Péter.

-    Ismerte azt, aki a volán mögött ült? - kérdezte Kata, látva Péte­ren, ahogy visszahúzódik a felejtésbe.

-    Igen, ismertem! - bólintott a férfi megtörten, hosszú hallgatás után -, miért nem engedi, hogy elfelejtsem?

-    Nem engedhetem, Eszter várja. Ha hallgatásba fordul, attól még nem felejti el a történteket. Azt sem szeretné senki, hogy a maga módján rendezze le ezt az ügyet. Kérem a gépkocsivezető nevét.

-    Feri ült a kormány mögött - mondta ki barátja nevét Péter alig hallhatóan -, eltorzult arccal üvöltött: „Most megdöglesz, te szemét!”

-    Köszönöm, hogy ígéretéhez híven együttműködött, most pi­henjen! Később visszanézek. Ha úgy érzi, nem akar egyedül lenni, szólok Editnek.

-    Nem, ne küldjön be senkit. Szeretnék egyedül maradni, a gon­dolataimat rendezni - mondta Péter, lassan az ablak felé fordította a fejét. Nem akarta, hogy lássa a terapeuta, amikor könnyei végig­folytak az arcán.

-    Ne szégyellje a könnyeket, sok mindenen ment keresztül - mondta búcsúzóul Kata. - Szerintem a rendőrök is megérkeznek délutánra. Nem árt, ha rendezi a gondolatait.

LÉLEKCSAPDÁBAN XXXIV.