FIGYELMEZTETÉS

Hetek óta érezte a szúró fájdalmat a hátában, ami egyre erősödött.

A kezdeti díszkomfort érzés határozott fájdalommá alakult. Az alattomos nyilallások, szúrások a legváratlanabb pillanatban akasztották meg a mozdulatait. Először csak a hátában érezte, majd átterjedt a mellkasára is. Nem akart törődni vele, rengeteg elintézendője akadt. Amikor a fájdalmak erősödtek nyugtatta magát - előbb utóbb majd elmúlik, nem lehet komoly, biztos a teniszezés közben húzódott meg a hátizma. Olykor a legváratlanabb pillanatokban kiverte a veríték, de nem akart foglalkozni vele, bár kínos percek sokaságát kellett átélnie miatta. Egy bevásárlós szombaton, amikor nyaraláshoz keresett tengeri cipőt, gumimatracot és búvárszemüveget, a boltban olyan erős fájdalom tört rá, hogy alig tudott fizetni a pénztárnál. Mire elvonszolta magát az autójáig, az inge teljesen átizzadt. Ám ez kevésbé zavarta, mint a heves légszomj, amit úgy élt meg, mintha lassan megfulladna. Az autóba szinte beesett és képtelen volt a fájdalmon kívül bármire figyelni. Ekkor jutott eszébe, ez a vég kezdete. Amint ez a lehetőség tudatosult benne, kicsit megnyugodott, mert gyakran félt, hogy nyilvános helyen esik össze és öntudatlanul bepiszkítja magát a saját testnedveivel. Légszomja kezdett alább hagyni, de a hátából induló fájdalom a tízes skálán már elérte a kilencet. Beindította a motort és minimumra állította a klímát, addig nem indult el, amíg fázni nem kezdett. Lassan óvatosan vezetett otthonáig, a kocsiból úgy kászálódott ki, mint akinek eltörték kezét és lábát. A csomagokkal nem törődött, hagyta a kocsiban őket. Felvonszolta magát a lakásáig, az ajtóban ismét kiverte a veríték és a fájdalom erőssége elérte a tízest. Bekecmergett a nappaliba, lerogyott a kanapéra és a görcsöktől összegörnyedve próbált levegőhöz jutni, pedig tudta abban a pózban még kevesebb oxigén jut a tüdejébe, de így fájt kevésbé a háta és a mellkasa. Érezte, ezt a fájdalmat ma nem győzi le, szólt a társának – aki eddig a szobájában volt – hívja a mentőket. Megkönnyebbült, ezt a csatát elvesztette, azonban jönnek és segítenek, vagy így, vagy úgy. 

A mentő tizenöt percen belül megérkezett, a mentőorvos alaposan kikérdezte és megvizsgálta, miközben csóválta a fejét. Majd rendelkezett, hogy légmell gyanújával az ügyeletes kórházba viszik. Nem kért hordágyat, ragaszkodott, hogy saját lábán menjen a mentőautóhoz. Kicsit megnyugodva szállt be a mentőbe, mivel a diagnózis felállították, tehát jó esélye van, hogy meggyógyítják. Befelé nevetett a kaszáson, akinek nem sikerült elragadni őt. A kórházban a mentősök átadták az ügyeletes orvosnak, aki azonnal röntgent rendelt. Jött a beteghordozó, aki kerekesszékkel vitte a röntgenbe. Nem tiltakozott, fáradtnak érezte magát. A röntgenben nem volt senki, a beteghordozó elment, magával vitte a kerekesszéket. Állt ott a nagy gépek között a félhomályban, elveszettnek érezte magát a fájdalmai ismét felerősödtek. Oda vánszorgott egy röntgenasztalhoz és leült. Gyötrelmes tíz perc telt el, mire rádöbbent teljesen egyedül van. Ekkor jutott eszébe Dávid zsoltára:

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy;...”

Tovább nem tudta a zsoltárt, mégsem bosszankodott, az ima elűzte a félelmét. A zsoltárt követte a Miatyánk. Kicsit megtorpant, amikor ahhoz a részhez ért, hogy legyen meg a Te akaratod. Régebben oly sokszor berzenkedett ezen mondat ellen. Miért az Ő akarata legyen meg, hiszen enyém a kérés, hát legyen meg az Én akaratom. Végre abban a kiszolgáltatott helyzetben megértette, hogy valóban mindig az Úr akarata szerint történik minden. Azt is érezte - életében először - ez így van rendjén.

Hirtelen felkapcsolták a mennyezeti lámpákat, aminek a fényei zavarták a félhomályhoz szokott szemét. Az orvos beállította a röntgengépbe, alig öt perc alatt befejezte a vizsgálatot és hívta a betegszállítót. Mire leértek a földszintre az ügyeletes orvos már kezében a röntgen eredménnyel várta. Továbbirányította egy másik kórházba, mert nem találtak semmit, ami a fájdalmait megmagyarázná. Közel három órája szenvedett, segítség nélkül. Kezdte elveszíteni a türelmét, ismét kiverte a veríték, de senki nem törődött vele. A másik kórházba egy veterán éveiben járó mentővel szállították át, amire több mint két órát várt. A mentő szirénája bántotta a fülét, a rugózása pedig rosszabb volt, a lovasszekérénél. Mire beértek az alig tizennyolc kilométernyire lévő kórházba, már nem tudott koncentrálni. Hallotta a hangokat, de nem értette meg azokat. Szemei előtt fekete karikák futottak versenyt. Arra gondolt ismét, ez a vég! Amiben nem tévedett, valóban a végállomásra értek. 

Az intenzív osztályon pucérra vetkőztették, befektették egy szabad ágyba és mindenféle gépeket kötöttek rá. Az orvos megvizsgálta, majd közölte a diagnózist: szívburokgyulladás. Sejtette, valamelyik létfontosságú szerve rendetlenkedik, de arra nem gondolt, hogy pont a szíve lesz a gyenge láncszem. A bekötött infúzió hamar megtette hatását, szinte folyamatosan cserélni kellett a kacsáját, de nem bánta. Jobb mintha katéterezték volna. Az éjjeli szekrényen egy bibliát talált, kinyitotta fellapozta Dávid zsoltárát és onnan olvasta tovább, ahonnan nem tudta fejből idézni az imát:
„…a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.”

Olvasás közben rádöbbent, hogy a Fentebb-valónak terve van vele és a betegsége csak egy apró figyelmeztetés, hogy térjen vissza a feladataihoz. Mivel az Úr kijelölte számára az utat, amiről nem térhet le. Ettől a felismeréstől megnyugodott és a gyógyulás rögös útjára ért.