LÉLEKCSAPDÁBAN XXXII.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Péter nem tudott elaludni, pedig kimerítette a visszaemlékezés. Néha úgy érezte, mintha gyónna Katának. Újra átélve az életét, számtalan dolog megvilágosult benne. Sokat gondolkozott arról, mit rontott el a múltban. Tisztán látta, mit kellett volna tenni, hogy az élete más mederbe terelődjön, de úgy érezte, ha újra 

kezdhet­né, nem hagyna ki semmit. Egyedül Eszterhez fűződő kapcsolata bizonytalanította el. Tudta, egyszer számot kell vetni magával, ami­ért számtalan kisebb-nagyobb vétket követett el a lány ellen, aki mindig visszatért hozzá. De nem érzett elég erőt, hogy szembesítse magát az aljasságával. Azon gondolkodott inkább, hányszor távo­lodtak el egymástól és milyen hosszú időre. Jó lett volna, ha jegyze­tet készíthetne, de a mozgása még nem volt teljesen koordinált, és különben sem szeretett leírni semmit. Csúnyán írt, rendezetlenül, pontosan úgy, ahogy élt, villant be a párhuzam. Mégiscsak lehet ab­ban valami, hogy az írásból következtetni lehet az emberek jellemé­re, életvitelére, állapította meg. Rájött, azért nem szeret írni, mert önmagával vannak elszámolni valói. Nem meri magát megmutatni az embereknek. Legközelebb megkérdezi Katát, ha nem feledi, mit jelent ez. Lehet, hogy a kamaszkori személyiségtorzulások mára belekérgesedtek a lelkébe. Meg kellene tőlük szabadulni, de egyedül azt sem tudta, hol kezdjen hozzá.

Visszaterelgette hát a gondolatait Eszterhez. Arra tisztán em­lékezett, hogy ’68-ban lettek szerelmesek egymásba. Eszter cso­dálatos tüneményként élt közöttük. Senki nem sejtette az ártériek közül, milyen tüzes, érzéki és érzékeny lélek lakozik benne. Az első együtt járásuk egy évig tartott, utána három évig nem találkoztak. ’72-ben leltek ismét egymásra. Eszter szebb volt, mint valaha és már a testét is odaadta, nem csak a lelkét. Péter megakadt ennél a gondolatnál. Eszébe jutott, milyen önző. Belül még mindig úgy gon­dolta, aki csak a lelkét adja neki, az nem szereti őt kellően. Pedig Eszter próbálta rávezetni a lélek fontosságára, de Péter ellenállt. Ő birtokolni akarta a testet, úgy gondolta, ha megkapja, azzal a lélek felett is hatalmat szerez.

Visszaterelgette hát a gondolatait Eszterhez. Arra tisztán em­lékezett, hogy ’68-ban lettek szerelmesek egymásba. Eszter cso­dálatos tüneményként élt közöttük. Senki nem sejtette az ártériek közül, milyen tüzes, érzéki és érzékeny lélek lakozik benne. Az első együtt járásuk egy évig tartott, utána három évig nem találkoztak. ’72-ben leltek ismét egymásra. Eszter szebb volt, mint valaha és már a testét is odaadta, nem csak a lelkét. Péter megakadt ennél a gondolatnál. Eszébe jutott, milyen önző. Belül még mindig úgy gon­dolta, aki csak a lelkét adja neki, az nem szereti őt kellően. Pedig Eszter próbálta rávezetni a lélek fontosságára, de Péter ellenállt. Ő birtokolni akarta a testet, úgy gondolta, ha megkapja, azzal a lélek felett is hatalmat szerez.

A második közös életük közel öt esztendeig tartott. Remélni sem merte, hogy Eszter követi a száműzetésbe, amit a március 15-ei fel­vonulásért kapott. Nem szeretett Pakson élni, de voltak pillanatok, amikor nagyon boldognak érezte magát. Az összezártság és az ide­gen környezet megtanította őket az együttélésre. Péter néha irigy­kedett, amiért Eszter sikert sikerre halmozva haladt előre a mun­kahelyén. Bosszantotta, hogy a több pénzt kereset, mint ő. De ezek csak apró hiúságsérüléseket okoztak. Az újabb szakításukért Péter a lány makacsságát okolta, amiért nem volt hajlandó feleségül men­ni hozzá. Pedig egy lakás volt a tét, amit csak házaspárok kaphattak. A fiú annyira akarta a lakást, hogy minden észérvet elutasított és ul­timátumot adott Eszternek. Pedig tudnia kellett volna, hogy a lányt nem lehet ilyen eszközökkel befolyásolni. Péter azonban a legtöbb helyzetben, amikor nem tudott valamit elérni, a zsaroláshoz folya­modott, mint az egyetlen lehetséges eszközhöz. Magdát használta fel, hogy élete párjára kényszerítse akaratát. Az eredmény Péter számára felért egy vereséggel, mert bár a lakást megkapta miután elvette Magdát, de Esztert elvesztette. Több mint hat esztendeig nem látta a lányt. Magdát pedig pár hónap után kitette a lakásból. Ezzel nagymértékben hozzájárult, hogy a pár hónapnyi házasság után felesége elinduljon az erkölcsi lejtőn, és valahol a falu szélén egy putriban tengesse alkoholfüggőséggel és nemi betegséggel ter­helt életét.

Eszterrel véletlenül futottak össze ’83-ban a Városligetben az István, a király bemutató előadásán. Péter összezavarodott, mert is­mét azt a vibrálást érezte, amit sok-sok évvel korábban az ártérben. Köszönés nélkül váltak el az előadás végén, hogy újabb hat eszten­deig ne tudjanak semmit egymásról. A fiú összeszámolta az együtt és külön töltött éveket. A mérleg nyelve a külön töltött évek javára billent. A városligeti találkozásukat követően Péter nem találta a helyét. Amióta eljött Paksról, a fővárosban vállalt művezetéseket. Paks­ról jó referenciákat hozott magával és tekintélye volt a munkások előtt. Sokat keresett, mert egyre többen engedhették meg ma­guknak, hogy saját házat építsenek. Péter lenézte a megrende­lőit, de belőlük élt, így elviselte őket. A munkásokat hajtotta, de naponta kifizette őket, amit a legtöbb művezető nem tett. Hamar híre ment az alkalmi munkavállalók körében, hogy Péter nem­csak érti a dolgát, hanem a szavát is tartja. A nyolcvanas években már komoly építési vállalkozónak számított. A munkában elért sikerei ellenére egyre gyakrabban érezte, hogy Eszter hiányzik az életéből. Hogy feledje a lányt, felkereste a száműzetése alatt megismert sorstársait. Nem dicsekedett, hogy jól megy a sora, sokkal inkább a szellemi táplálékot kereste náluk. Így jutott hoz­zá a szamizdat kiadványokhoz és továbbra is hallgatta a Szabad Európa Rádiót.

A nyolcvanas években már sejteni lehetett, hogy nagy változá­sok előtt áll az ország. Európa keleti fele forrongott, a lengyelek be­lekényszerültek a Szolidaritás szakszervezet engedélyezésébe. Ez hatalmas politikai áttörést jelentett. Péter bizakodó volt, bár sokan körülötte féltek, hogy ismét megtorlások következnek majd, mint 1956-ban és 1968-ban. Péterben is megingott a remény, amikor a lengyeleknél Jaruzelski puccsal ragadta magához a hatalmat és tör­vényen kívül helyezte a Szolidaritást.

Itthon is szaporodtak a házkutatások, de az MSZMP Politikai Bi­zottsága leszögezte: „Nem gyártunk mártírokat”. Azért enyhítettek a törvényi szigoron és engedély nélküli nyomtatás minősítését bűn­cselekményről sajtórendészeti szabálysértésre változtatták. Bör­tön már nem járt érte, de a rendőri zaklatások tovább folytatódtak. Péter ekkor Budaörsön élt a Frankhegyen. Egyik este megjelentek a rendőrök és házkutatást tartottak. Csalódottan távoztak, mert nem találtak semmit, ami miatt betilthatták volna a vállalkozását, de megfenyegették, hogy rendszeresen a körmére néznek. Nagyon nem ijedt meg, mert a gazdasági válságból a hatalom nem tudott ki­ lábalni és érezhetően meginogtak az alapjai. Amikor Kádár Jánost, a párt főtitkárát felmentették tisztségéből '88 májusában, Péter már biztos volt benne, hogy eljött a rendszerváltozás ideje. '88. június 16-án barátai a Batthyány-örökmécseshez hívták, ahol néhány szá­zan megemlékeztek Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordu­lójáról, amikor megpillantotta a rendőröket, akik szétkergetni jöt­tek a megemlékezőket, kicsit összeszorult a szíve és gombóc nőtt a torkába. Eszébe jutott a tizenhat évvel korábbi tüntetés, amiért kitiltották Budapestről. S bár a rendőrök gumibotot használtak az oszlatásnál, de már érződött, hogy nincs egységes politikai vezetés az országban, ezért nem állítottak elő senkit. Egy nap híján két hét­tel később már százezres tömegben tiltakozott a romániai falurom­bolások ellen.

Péter nem tévedett, amikor változásra gondolt. Kádárt a követ­kező év májusában felmentették tisztségeiből. Rá két hónapra, jú­lius 6-án, azon a napon halt meg a „legvidámabb barakk” vezetője, amikor az egykori politikai ellenfelét, Nagy Imrét és társait a Legfel­sőbb Bíróság rehabilitálta.

Nagy Imre újratemetésén, július 16-án döbbent rá Péter, amikor meglátta a koporsó mellett díszőrséget álló pártvezetőket, hogy a régi garnitúra emberei demokratikus átmenetet hirdetve a gazda­sági hatalmat igyekeznek megszerezni. 

De még bizakodott, hogy jönnek a fiatalok, kezükben a zászlókkal és minden megváltozhat. Bizakodott, ezért elment október 23-án a Kossuth térre. Meghall­gatta Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnököt, aki a Parla­ment egyik teraszáról kikiáltotta a harmadik Magyar Köztársaságot. Az ünneplő tömeggel a Margit híd irányába haladt, amikor meg­pillantotta Esztert zászlóval a kezében. Haját kibontva viselte, az őszi szél játékosan belekapott akárcsak a zászlóba, meglobogtatva mindkettőt. Péternek földbe gyökerezett a lába, ha nem lett volna a tömeg, akkor ott marad egyedül a téren, de az ünneplők maguk­kal sodorták, egyre közelebb Eszterhez. Mellé érve átölelte a lányt, megragadta a zászlót és ketten vitték tovább. Eszter felkacagott és annyit mondott: „Tudtam, hogy itt leszel!”.

Mire gondolataiban eljutott Eszterhez, addigra elálmosodott. Mosollyal az arcán aludt el. Álmában még egy kicsit játszadozott Eszter göndörödő hajzuhatagával. Érezte a friss illatát, amit mindig érzett, amióta megismerte a lányt. Hosszú idő után mély, gyógyító álomba merült. A takarítónőre sem ébredt fel, pedig a nyi­korgó kocsijának hangjától visszhangzott a folyosó.

LÉLEKCSAPDÁBAN XXXI.