LÉLEKCSAPDÁBAN XXXIV.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 

ami 2011-ben jelent meg.

-    Nem féltél, hogy Péter ismét csak játszadozni fog veled?

-    Nem féltem, nem elbocsátani nehéz egy társat, hanem megbocsátani neki, újra esélyt adni. Nem az számít, hogy meddig marad, hanem az, hogy itt van. Egyszerűbb megoldás a félelembe menekülni, de én örülni akartam a pillanatnak, ami az enyém. A pillanatnak, amit nem vehet el senki. Különben is, mindnyájan játszunk, az élet egy nagy játék csak nem mindenki tartja be a játékszabályokat. Mert azokat a génjeiben kapja az ember az őseitől. Vannak örök nyertesek, vannak örök vesztesek, és vannak az ingadozók egyszer lent, egyszer fent. A Kossuth térről együtt mentünk haza hozzám. Azt talán hallottad, hogy édesanyám nagyon beteg lett. Egyedül éltem a közös panellakásban. Mindent kicseréltettem, amit lehetett, amikor hazaértem és magamra zártam az előszoba ajtaját, kizártam vele a lakótelepi ér­zést. Sarokkádat tettem a fürdőbe, parkettát kaptak a szobák és kicseréltem a pozdorja ajtókat, fenyőre. Oázist teremtettem a panelsivatagban. Péter, mint építőipari vállalkozó őszintén megdicsérte az ízlésemet és a kivitelezést. Boldogok voltunk, de nem adtuk még fel a függetlenségünket. Sok időt töltöttünk együtt, de kerültük a múltat, mint már annyiszor.

-    Miért nem hoztad szóba - tudakolta Marcsi -, mitől tartottál?

-    Akkor még nem jött el az ideje, hogy szembesüljünk önmagunkkal. Emlékszel, amikor meséltem, hogy Péter minden lelkiismereti kérdés nélkül vágta a fejemhez, hogy másnak adtam elsőre magam. Nem akartam méltatlan vitákba keveredni. Kivártam, amíg mindketten érezzük, hogy tovább nem lehet így folytatni. Tudtam, fel kell tárnunk a múltunkat még akkor is, ha fájdalmas. Le kell vetkőztetni a lelkünket, oda kell tárni a pőreségében a másik elé. Ez nem egyszemélyes játszma.

-    Azóta vársz erre a pillanatra? - értetlenkedett Marcsi.

-    Nem, illetve igen. Majd fél éve eljutottunk a kapcsolatunkban arra a pontra, amit talán már lehet a meghittség előszobájának nevezni. Péter egy estét kért, amit magában szeretne eltölteni, hogy átgondolja a kapcsolatunkat. Ne rázd a fejed, talán nem jól fejeztem ki magam. Nem azért kért időt, hogy elgondolkozzon akarja-e, hanem azért, hogy minden szennyesét elém tárja. Egy évre rá, hogy a Kossuth téren összefutottunk, Péter elindult a Frankhegyre. Október 25-én, csütörtök este már nyugtalankodni kezdtem. Harma­dik napja elment és semmi hírt nem kaptam tőle. Másnap reggelig vártam és elmentem a rendőrségre bejelenteni az eltűnését. Aznap késő délután kerestek a nyomozók, rosszat sejtettem. Faggattak, mit tudok Péterről. Az volt az elképzelésük, hogy összevesztünk. Hiába ismételgettem, hogy éppen ellenkezőleg, ők kitartottak a saját verziójuk mellett.

-    Mi volt az?

-    Azt gondolták, hogy Péter el akart hagyni, ezért lesben álltam a Frankhegyre vezető úton, s mikor megláttam felfelé cammogni, üresbe tettem a sebességváltót kiengedtem a kéziféket és leoltott lámpákkal célba vettem őt az autóval.

-    Ez nevetséges.

-    Nem annyira nevetséges, ha a rendőrök állítják ezt. Egy elhagyott nő és a bosszú a legkézzelfoghatóbb elmélet volt számukra. Eltelt vagy egy hónap mire kiderítették, hogy nem lehettem én a tettes. Péter mindeközben eszméletlenül feküdt egy gépekkel zsúfolt intenzív osztályon, amelyek nélkül meghalt volna. Később nyomokat találtak, ami egyértelművé tette, nem követtem el semmit. Azóta várják, hogy Péter magához térjen, visszaemlékezzen és eljussanak az igazi elkövetőhöz. Említettem, akkor jöttem el a kórházból, amikor Péter magához tért. Nem akartam ott lenni, szükségem volt egy kis időre, hogy eldöntsem, mit szeretnék tőle.

-    Sikerült eldöntened?

-    Igen, holnap visszautazok Budapestre.

-    Megismerhetem a döntésed?

-    Ne haragudj, ez most még nem tartozik rád. Mondtam, nem szeretném, ha bárki is befolyásolna. Köszönöm, hogy meghallgattál és segítettél megértenem egyet s mást. Kérlek, most menj el. Még szükségem van a délutánra, hogy véglegesítsem a döntésem. Nem kísérlek ki, hiszen majdnem otthon vagy.

Marcsi felállt, köszönés nélkül elindult az utcai kapuhoz. Vissza sem nézve távozott. Eszter, amint becsukódott a kapu barátnője mögött, bevitte a bögréket a konyhába és bezárkózott a házba. Pakolni kezdett a kedvenc utazótáskájába, nem sietett. Mikor mindennel elkészült, elővett egy levélpapírt és gyöngybetűkkel írni kezdett:

Kedves Marcsi!

Nem osztottam meg veled a döntésemet, de majd megtudod. Elsőnek Pérrel akarom közölni. Remélem, megérted és nem marad tüske a lelkedben emiatt. Nem akarok már egy újabb beszélgetést a múltról, de szeretnék egy tanácsot adni neked. Ne éld le az életed anélkül, hogy tudnád, kinek a hibájából nem lehet gyermeketek. Tudom, furcsán hangzik ez tőlem, de öreg korodra meg fogod bánni, hogy nem jártál a meddőség kiderítésének végére.

Szeretettel ölel barátnőd, Eszter

A levelet gondosan összehajtotta, átsétált vele Nanó házához, tudta hol találja a kapun a reteszt, bement és a tornácon álló asztalra tette. Egy követ keresett nehezéknek. Ahogy jött úgy távozott: észrevétlenül. Megkönnyebbült, hogy nem nyomasztja többé a ki nem mondott gondolata. Amint besötétedett lefeküdt, hajnalban, a nagy hőség előtt akart indulni. Ám az éjszakája lidérces álmokkal nehezült. A középpontban Péter állt. Egy magaslatról nézett le. A lábai előtt nők hevertek, akik kínlódva igyekeztek felérni a férfihez, de mindig lecsúsztak a magaslatról, mielőtt megérinthették volna a férfi lábát. Eszter felismerte Marcsit, amint tíz körömmel kapaszkodik mindenbe, letaposva a többieket. Majd Colost látta, aki miután feladta a sziszifuszi küzdelmet, ült a magaslat alján és tele szájjal nevetett a többiek igyekezetén. Egyfolytában azt hajtogatta: „Csak egy juthat fel, de az még nem jött el.” Reggel kifacsarva ébredt, lezuhanyozott és bepakolt az autóba. Gondosan bezárta a házat és elindult a kórházba. A húszperces út egy örökkévalóságnak tűnt. Odaérve megállt a parkolóban egy árnyékot adó fa alatt, ült maga elé nézve, akárcsak mikor elindult.

Súlyos terhet hozott magával a kapcsolatukról, a jövőjéről döntött az elmúlt napokban és most ott ült a kórház parkolójában. Nehezére esett kiszállni az autóból, felmenni Péterhez és elmondani neki a döntést. Nagy levegőt vett, kiszállt, bezárta az autót és határozott léptekkel indult a kórház épülete felé. A folyósón a nővérpultnál Edittel futott össze.

-    Hát előkerült végre - örvendezett a rezidens - Péter már napok óta keresi. Biztos örülni fog, ha meglátja.

-    Mennyit javult az állapota, mikor hagyhatja el a kórházat?

-    Egyre jobban van és rohamosan tér vissza az emlékezete. A rész­letekről nem sokat tudok, az Kata, a terapeuta és Péter titka. Fizikailag is egyre erősebb. Szerintem egy-két hét és kiengedi a főorvos.

-    Bemehetek hozzá?

-    Sajnálom, egyelőre be kell érnie a társaságommal. Kata van bent nála és ilyenkor egy-két órát is elbeszélgetnek. Tudja a rendőrök már nagyon türelmetlenek. Szeretnék lezárni az ügyet. Jöjjön, kávézzunk addig!

Helyet foglaltak a nővérpult előtt kialakított váróban. Edit nem engedte, hogy Eszter az automatából hozzon kávét. Bement a nővérszobába, ahonnan két bögre kávéval a kezében tért vissza. Letette a bögréket, a zsebéből előrecsomagolt cukrot és tejport varázsolt elő. Mikor végre kavargatva a kávéjukat nekiállhattak volna beszélgetni, megjelent Vázsonyi főorvos. Szélesre tárt karokkal üdvözölte Esztert.

-    Milyen jót tett magának a pihenés - dicsérte meg Esztert, miközben megigazította az aranykeretes szemüvegét. - Nagyon hiányzott nekünk - váltott a régi bizalmaskodó hangnemre a főorvos, le nem véve a szemét a nő melléről. - Mielőtt hazamenne, feltétlenül keressen meg, beszélni szeretnék magával - paskolta meg Eszter vállát. - Most sietnem kell - köszönt el Vázsonyi.

Mikor eltűnt a folyosó végén a főorvos, a két nő egymásra nézett és kitört belőlük a nevetés. Vázsonyit az állandó szexuális túlfűtöttsége nevetségessé tette. Az osztályon egyetlen nő sem menekülhetett a főnök vetkőztető, nyálcsorgató nézése elől.

-    Tipikus esete a fogatlan oroszlánnak ez a bájgúnár - fulladozott a nevetéstől Eszter. Edit vele kacagott.

Megitták a kávéjukat, de Péter szobájának ajtaja még mindig nem akart kinyílni. A rezidens elnézést kért, mennie kellett előkészíteni a kórlapokat a nagyvizitre. Eszter nem akart bizonytalan ideig a kórházban várakozni. Elindult, hogy benézzen a munkahelyére, a pultnál dolgozó nővérnek azt mondta, majd visszajön délután.

LÉLEKCSAPDÁBAN XXXIII.