LÉLEKCSAPDÁBAN XXXI.

 Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 

ami 2011-ben jelent meg.

-    Mennyi ideig éltetek Pakson? – kérdezte Marcsi Esztert.

-    Négy évet húztunk le, az ötödiket kezdtük, amikor eljöttem Paksról. Egy esztendő hiányzott, hogy visszaköltözhessünk a fő­városba. Akkor úgy gondoltam, Pétert egy életre elfelejtem. Zoli örült ne­kem, ismét felkínálta, hogy szívesen lenne a társam, amit megint visszautasítottam. Szerencsére nem sértődött meg, megértett. Tud­ta, hogy féltem a barátságunkat. Valószínűleg sokkal egyszerűbb és boldogabb életem lett volna Zoli mellett. Mostanság sajnálom, hogy nem nősült meg. Még a végén egy házsártos magányos öreg­ember lesz belőle. '76-ban költöztem el Paksról. Péterről semmit sem hallottam. Hét esztendővel később, ’83-ban láttam őt a Város­ligetben az István, a király rockopera bemutatóján. 

Zolival mentem, ő szerezte a jegyeket. Biztos voltam benne, hogy Péter is ott lesz a bemutatón, hiszen a darab hatalmas áttörést jelentett az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitikán. A három T betűvel jel­zett korszak mély nyomokat hagyott. Sokan megszen­vedték a tiltást, mások eltengődtek, mert tűrték őket, a harmadik T csoportba kevesen tartozhattak: a támogatott kiválasztottak. Nem tévedtem, tényleg ott volt Péter. Jobban nézett ki, mint valaha. Haját a divatnak megfelelően megnövesztette és borostás szakállat viselt. Bemutattam a két fiút egymásnak. Mindketten a vetélytársat látták a másikban. Szikrázott a levegő közöttük. Kérdésemre, hogy megy a sora, annyit mondott: „Már régen nem élek Pakson.” Utána csak az előadásról beszéltünk, amíg el nem kezdődött. Amikor a fináléban kibontották a magyar zászlót és fehér galambok szálltak magasra, a könnyeimen keresztül Péter szemében is könnyet véltem felfedez­ni. Mire megtöröltem a szemem eltűnt mellőlünk, el sem köszönt. Azon az éjszakán nagyon hiányzott Péter ölelése, ha tudtam volna, hol lakik, elmentem volna hozzá. Olyan erővel törtek rám az em­lékek, hogy belázasodtam. Zoli nem engedett hazamenni, felcipelt magához, képtelen voltam tiltakozni. Ő pedig egész éjszaka cserél­gette a homlokomon a hideg vizes borogatást. Másnap leültetett, arra kért, menjek ki a moszkvai vagy a prágai kirendeltségre és sza­baduljak meg az emlékeimtől. Hosszan győzködött, akkor fújt csak visszavonulót, amikor elmondtam, senki nem szabadulhat meg a múltjától.

-    Péter akkor nyomtalanul eltűnt az életedből? – kérdezte halkan Marcsi.

-    Úgy, ahogy mondod. Fél évig nem találtam a helyem. Bele­temetkeztem a munkámba. Újabb és újabb üzleteket kötöttem. Zoltán kinevezett vezető üzletkötőnek. Csak később jöttem rá, hogy ügyesen irányított. Mint vezető, körbe kellett utaznom a szocialista tábor országait, hogy személyes tapasztalatokat sze­rezzek. Hasznomra váltak az utazások, minden országban mi­nimum három hónapot töltöttem. Bulgáriában és Csehszlová­kiában egy-egy évig építettem a kapcsolatokat. Nem volt időm Péteren gondolkodni. Annyira lekötött a munka, hogy esélyem sem volt új élettársat, partnert keresni. Pétert mégsem tudtam kitörölni a szívemből, olyan erős kötelékkel kötött magához, mint Mariót a varázsló. Nem tudtam menekülni a lélekcsapdából. Mára befejezném a történetem. Holnap, ha ráérsz, akkor várlak tíz körül nálam - dőlt hátra fáradtan, meggyötörve Eszter, behunyva sze­mét.

Marcsi megértve Esztert kikísérte, akárcsak a korábbi alkalom­mal, most sem köszöntek el. A kapu hangtalanul csukódott be mö­götte.

LÉLEKCSAPDÁBAN XXX.