LÉLEKCSAPDÁBAN XXXIII.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Eszter délután lement az ártérbe. Szeretett ott lenni. A víz látványa mindig lecsillapította a lelkében dúló viharokat. A vihar pedig ki­törni készült, feszítette, nyugtalanná tette. A következő beszélgetés Marcsival segít majd a döntésben. Nem húzhatta tovább az időt, na­pokon belül el kell mondania Péternek, mit gondol a jövőjükről. Min­den egyes nap igyekezett számba venni, milyen örömök és csalódások érték az együtt töltött évek alatt. Marcsitól nem tanácsot várt, hanem számított a lány tiszta, egyszerű paraszti logikájára. Egykori barátnője nem köntörfalazott, mert nem értett hozzá. Kimondta, amit gondolt. Eszter félt, Péterrel együtt töltött éveik számát két kezén meg tudta számolni. Először egy év után szakítottak, majd négy esztendeig él­tek közös fedél alatt. Utána nem találkoztak hét évig, akkor is csak az István, a király előadásán. Legutóbb pedig hat esztendővel később a Kossuth téren, azóta éltek együtt. Valamivel több, mint egy esztendeje. Az ismételt egymásra találásuk óta sem beszélték ki a titkaikat, jutott Eszter eszébe.

-    Péter mindig csak előre tekintett, nem akart az eltelt évtize­dekről beszélni - mentegette a szokásához híven hangosan -, de legalább magamat nem kellene becsapnom. Én sem mondtam el semmit neki. Talán a múltunk közös elhallgatása köt béklyóba min­ket - tette fel a kérdést a folyóhoz intézve. Rengeteg nyitott kérdés motoszkált benne. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy besö­tétedett. Nem akart tovább egyedül kint maradni az ártérben, sie­tősre fogva lépteit, szinte futva indult a faluba.

Annyira sietett, hogy csak a házuknál vette észre, hogy a szíve majdnem kiugrik a helyéről. Leült egy kicsit megpihenni a tornácon. Hirtelen tört rá az álmosság, az utóbbi hónapok erősen megviselték fizikailag és lelkileg. Gyorsan megágyazott és bebújt az ágyba. Még a feje le sem ért a párnára, már aludt.

Hajnalban jókedvűen ébredt, szerette a falusi létet. A tyúkokkal fekvést és ébredést. Nem hiányzott a televízió. Főzött egy kávét és megmosakodott. Amióta Zoltánnál dolgozott sok mindent megcsi­náltatott a házon, saját kényelmére. A fürdőszobának még az édes­anyja is örülhetett, de a felújított búbos kemence melegét már nem élvezhette. Az idegei annyira rossz állapotba kerültek, hogy képte­len volt dolgozni. Az otthonléttől pedig depresszióba esett. Állapota az évek alatt annyira súlyossá vált, hogy Eszternek nem volt más választása: gondozó intézetbe költöztette. Bűntudatot érzett, amit azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy minden hétvégén meglátogatta anyját. Egy évre rá, hogy intézetbe került az orvosok megállapítot­ták, hogy súlyos és visszafordíthatatlan szellemi hanyatlás kezdő­dött el nála. Eszter ettől még rosszabbul érezte magát, ha ideje en­gedte, nemcsak hétvégén, hanem hét közben is meglátogatta.

Reggelire mézes kenyeret evett házi tejjel. Éppen befejezte a mosogatást, amikor meghallotta Marcsit a kapuban. Csengőt senki nem használt a faluban, az ismerősök tudták, hova kell nyúlni, hogy nyíljon a kapu, az idegen pedig arrafelé nem szívesen látott vendég volt. Kilépett a tornácra és szembetalálkozott a vendégével.

- Szia, majdnem elaludtam. Minden alkalommal, mikor hosszabb idő után visszatérek a házba, nagyon mélyen alszom. Mintha nehezebb lenne itt a levegő - mentegetőzött Eszter.

- Ne is törődj vele, a járást ismerem. Felébresztettelek volna, ha ágyban talállak. Mondhattad volna, hogy később találkozzunk. Tibi elutazott az apjával állatvásárra, ilyenkor nem szoktak hazajönni csak késő éjjel, vagy másnap este.

- Jó, hogy jöttél. Nem akarom végigaludni a napot. Sok minden­ről kell még beszélnem. Gyere, üljünk ide a kertbe, a diófa alá. Ha fázol, kihozok egy kendőt a válladra.

- Ne viccelj, Eszter! Feszültnek látszol. Mi történt az este?

- Feszültnek tényleg feszült vagyok, de nem miattad. Este pedig semmi nem történt. Túl nagy a teher rajtam és életem talán leg­fontosabb döntését kell meghoznom. Hangsúlyozom, hogy nekem kell meghoznom a döntést. Ne haragudj, nem bántani akarlak, csak tudom, hogy egy kívülállónak könnyebb döntenie. De nem akarom teljesen kizárni a döntésemből az érzelmeimet.

-    Azért megengeded, hogy segítsek? - kérdezte Marcsi.

-    Akkor segíts, ha kérlek. Különben nem tekintem segítségnek, hanem befolyásolásnak. Amit nagyon nem szeretek. Megkínálhat­lak valamivel?

-    Köszönöm, egy teát kérek. Ne szabadkozz - előzte meg Marcsi Esztert -, hoztam saját szárítású üdítő teát - nyújtotta át a kis csomagot, ami addig megbújt a kezében.

-    Te mindenre gondolsz! Mindjárt hozom a vizet és a teatojásokat. Addig érezd magad otthon - mondta Eszter, miközben elvette a teás csomagot Marcsitól és elindult a konyhába.

Mire visszatért tálcával a kezében, barátnője kényelmesen elhe­lyezkedett a kerti garnitúra dupla részében. Lábát maga alá húzta. Mikor megpillantotta Esztert gyorsan letette a lábát a földre.

-    Hagyd csak! - biztatta Eszter -, én is így szeretek ülni. Különben sem egészséges állandóan lógatni a lábat - mindketten felnevettek, érezve a mondat kétértelműségében rejlő játékosságot. A forró vizet a háziasszony töltötte a bögrékbe, de a teát, akárcsak előző nap maguk készítették. Eszternek egy pillanatra bevillant a Pozsonyi úti teázás emléke. Akkor azt mondta Tamásnak, hogy nem szokott teázni. Pedig a gyógyteákat, amióta az eszét tudja fogyasztották és a hagyomány szerint mindenki maga készítette el. Mosoly futott át az arcán. Milyen naiv voltam, hogy szégyelltem elmesélni, pedig a szegény embereknek is megvannak a szertartásaik, amelyek ugyanolyan fontosak nekik, mint a társadalmi ranglétrán felettük állóknak a saját szertartásaik.

-    A nyolcvanas években nagyon sok munkám volt a cégnél - kezdett bele az előző napi elbeszélés folytatásába az első kortyok után Eszter -, az ország a sikertelen gazdasági reformok hatására teljesen eladósodott. Nekünk még mindig elegendő megrendelésünk volt, de a kiszállított termékeinket egyre nehezebben fizették ki. Zoli akkor határozta el, hogy új területek felé kell nyitnunk, hogy több lábon álljon a cég. Elkezdtünk célgépeket gyártani az egészségügy részére, ami megint csak jó elgondolás volt a főnök részéről. Az üzletág kereskedelmi felvirágoztatását nekem kellett irányítanom. Mellette tényleg nem sok mindenre jutott időm. A heti programomat úgy állítottam össze, hogy legalább kétszer eljussak tornázni és úszni. Egyszer vagy kétszer meglátogattam anyámat. A hétvégén az egyik nap szintén az anyámé volt, a másik nap foglalkoztam magammal. Ilyen életvitel mellett nem csoda, hogy hazaérve mindig fáradtan zuhantam az ágyba. Egy jól felépített taposómalomban éltem. Amint lefeküdtem, mindig az járt a fejemben, már elmúltam harminc és a munkámon kívül semmi örömöm nincs. Irigyelve néztem a velem egykorú ismerőseimet, akik egy-két gyereket terelgettek maguk körül.

-    Pánikba estél? - kérdezett rá Marcsi.

-    Nem is tudom, igazán - merengett el Eszter -, azt hiszem, nem volt az pánik, de könnyen azzá válhatott volna, ha kizökkenek a ta­posómalmomból. Egyre inkább foglalkoztatott, hogy mit rontottam el a kapcsolatunkban Péterrel. Úgy éreztem, hogy mindent megtettem, ami egy nőtől elvárható, ő mégis külön utakon járva hajszolta a boldogságnak vélt örömöket. Mindezek ellenére vonzódtam hozzá. Amikor szakítottunk, akkor hónapokig nem is hiányzott, később már vágytam az ölelést, de képtelen voltam másik férfit közel engedni magamhoz. Tamás volt az egyetlen kivétel, de az még huszonéves koromban történt.

-    Ezt nem mondod komolyan! - csapta össze a két tenyerét Marcsi -, a két férfin kívül nem volt senki, akit öleltél volna. Hogy lehet kibírni, hogy évekig nem engeded felébredni a vágyad?

-    Talán azzal kárpótolt a Teremtő, hogy a vágyaimmal soha nem kellett küzdenem - próbált magyarázatot adni Marcsi kérdésére, Eszter -, pedig Péterrel és Tamással is fantasztikus volt szeretkezni. Sajnálom azokat az embereket, akiket a vágyuk hajt mindig újabb és újabb kalandokba.

-    Péter is ilyen ember - kapta fel a fejét Marcsi. - Mit akarsz akkor tőle? Mivel tud annyira magához kötni, hogy képtelen vagy szabadulni tőle. Örömödet leled az önsanyargatásban? Vagy inkább abban, hogy mindenki sajnál. Nézz körül, emberek ezrei él­nek körülötted napi gondjaikban vergődve, és nem válnak önsanyargatóvá.

-    Sokat gondolkodtam erről - nézett Marcsira Eszter. - Te ön­sanyargatásnak látod az életem, mert nem élted át, milyen érzés megtalálni a tökéletesen illeszkedő ellentéted. Igen, az ellentéted, aki mellett szárnyalhatsz, azt se bánod, hogy rajta múlik, mikor zuhansz a földre szárnyaszegetten. Tizenhét évesen azt képzeltem, ő lesz a gyermekeim apja. Huszonegy esztendősen láttam a segítségre szoruló embert, aki szárnyakat adhatna nekem, de akkor ő szorult segítségre. Közel a negyvenhez már félek a magánytól. Már nem akarok újabb és újabb társat keresgélni. Pétert már ismerem. Tudom, mire számíthatok mellette. Ismerem az érintését, a csókját, ő pedig tudja, mi a jó nekem. '89 októberében úgy mentem ki a Kossuth térre, a harmadik köztársaság kikiáltására, hogy biztosan találkozom vele. Azt is eldöntöttem, ha nem futunk össze, akkor elszakítom azt a láthatatlan vékony szálat, ami bármilyen távolságból összekötött bennünket. Szerintem Péter megérezte, hogy milyen döntést hoztam, ezért volt ott és talált rám.

-    Ti ismét együtt vagytok?

-    Tavaly október 23-án a Kossuth téren álltam nemzeti szín lobogóval a kezemben. Boldog voltam, hogy még az én életemben bekövetkezett a rendszerváltozás. Az ünnepélyes bejelentés után zászlóval a kezemben elindultam a Margit híd felé. Egyszer csak megéreztem, hogy Péter a közelemben van. Olyan erős kisugárzása van, száz méterről is megérzem a jelenlétét. Nem ért váratlanul, amikor átfogta a derekam és másik kezével segített a zászlót tartani. Közel hajolt a fülemhez, és belesúgta: „...Addig bontogatják az igazság zászlaját, míg belekap egy friss szellő és meglobogtatja. A lobogó alatt fiatalok és idősek sorakoznak, közösen emelik majd magasra, hogy mindenki lássa.” Húsz évvel korábban én mondtam neki ezeket a szavakat, amikor nagyon el volt keseredve. A könny kicsordult a szememből a boldogságtól, hogy ezen a megismételhetetlen napon ilyen szép szerelmi vallomást kaptam.

LÉLEKCSAPDÁBAN XXXII.