Örök körforgás

Novemberre az ősz megállíthatatlanul bekúszott a kertünkbe, majd a házat ostromolta és végül vagy az ablakokon, vagy az ajtókon át

– ki tudja, hol talált utat – feltartozhatatlanul betelepedett a meghitt zugokba, korai sötétséget húzva maga után. A levelek ezer színben pompázva kapaszkodnak még a kert faágaiba, a déli napsütés minden percét magukba bolondítva kicsit incselkednek, mielőtt az avarszőnyegként hantjukra hullva végleg belesimulnának az enyészetbe. Az orgonán levelei is erősen kapaszkodnak, pedig ráncosak már a megviseltek. A párától nehezült illat csalhatatlanul jelzi az elmúlást. Édes-kesernyés pállása beleivódik a pórusokba, betelepszik az orrba, kitartva adventig, aminek megkoronázásaként a Kisded születésének ünnepén a szeretetben oldódik csak fel. Elnézegetve a levelek pusztulását magamévá teszem az általuk keltett hangulatot, begubódzom a melankolikus gondolataimba, és legbelül a lelkem mélyén felcsendül Mozart Requiemje. A zenemű hangjaira a régmúlt idők kapui kitárulnak, hogy visszaidézhessem a szeretteimet, kiket már nem ölelhetek meg földi valójukban. Gondolatban magamhoz szorítom őket, azt fürkészve, van-e mondandójuk számomra. Ahogy telnek az évek, egyre többet időzőm a megboldogultakkal. Idén újabb távozóval lettem magányosabb, a hű négylábú barátom már csak álmomban ugat. Míg fiatalon távolodunk halottainktól, addig a korral egyre jobban közeledünk hozzájuk. A nagy találkozás előtt fel kell készíteni a lelket, hogy a hétköznapi gondokon felülemelkedve tudjunk szembenézni egymással. Ez egy hosszú folyamat, aminek meg van a maga rituáléja. A gyertyagyújtás csendes főhajtás a számvetés kíséretében legalább olyan fontos része a felkészülésnek, mint a javak megszámlálása, a veszteségek feldolgozása és a következtetések levonása. Ezután nincs más teendő, mint várni a tavaszi szélre, amely elfújja a mélabút és új leveleket csal elő az ágakon.