LÉLEKCSAPDÁBAN XXI.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Napok óta hőség volt, ilyenkor a városban lehetetlen megmaradni. A beton és az aszfalt okádta a meleget, még éjszakára sem en­gedett benzingőzös fojtogatásából. A jászsági falucska parasztházai hatvan-nyolcvan centis falaikkal kirekesztették a meleget. A házban tartózkodókra hamar felkívánkozott a kardigán. Eszter a tornácon üldögélt, át akarta nézni a feljegyzéseit Marcsi érkezése előtt. Gon­dolatai mégis mindig visszakanyarodtak az előző esti szóváltásukhoz. Az el­hangzottak felkavarták. Eddig azt hitte, hogy ő az áldozata Péternek. Marcsi azonban szembesítette, hogy ő csak egyike a férfi áldozatainak. Abban különbözött a sorstársaitól, hogy önként vállalta a lelki kínokat. Péter kórházba kerülése óta sok ideje maradt a gondolkodásra. Amíg nem tért magához a férfi, addig Eszter nem foglalkozott magával. Nem gondolkodott a kapcsolatukon. Az egykori barátnője nagymamájától, Nanótól tanult imákat mormolta, Istent kérve, ne hagyja elmenni Pé­tert. Néha perlekedett a Mindenhatóval, máskor könyörgött Péterért. Egyszer kicsúszott a száján: „Nem veheted el tőlem, Uram, még dol­gunk van egymással!” A szemrehányást meghallotta Edit, a fiatal rezi­dens, aki vigasztalta, nyugtatta és biztatta a kétségbeesett perlekedőt. Egykori barátnője, Marcsi az egyszerű parasztlány nemcsak az ön­ként vállalt szerepével szembesítette, hanem mélyen a lelkébe látott. Eszter a beszélgetés után összezavarodott. Marcsiról, bár a legjobb barátnők voltak, nem tudta, milyen jó emberismerő. Várta egykori bi­zalmasát, de még korán volt, hogy Marcsi betoppanjon. Nem kellett összeszedettnek maradnia, szabadjára engedte a gondolatait.

Ismét a múlthoz kanyarodott vissza. '68 nyarán, amikor olyan boldog volt. Péterrel augusztus 22-én utaztak a fővárosba. Eszternek nem akaródzott hazamenni, ezért a pályaudvarról egyenesen Budaörsre indultak. Péter nem tudott szabadulni a szomszédos Csehszlovákia katonai megszállásának gondolatá­tól. Megígértette a lánnyal, hogy napközben is a Szabad Európát fogják hallgatni. Belül a lelkében még bizakodott a fiú, hogy a nagyhatalmak nem engedik megismétlődni a szégyenletes ’56-os eseményeket. Eszter ismét beleegyezett, hogy mindenben segíti Pétert. A házhoz érve észrevették a nyitott kertkaput. Péter dü­hös lett, szitkozódott, hogy már megint feltörték a házat. Pedig semmit nem tartanak benne, ezt már minden helybéli betörőnek tudnia kellene. Óvatosan mentek be, megkönnyebbülten nyug­tázták, hogy a ház ajtaját nem bántották. Sértetlen volt a vasrács is az ablakokon. Az őszibarackfákat viszont megdézsmálták, alig maradt rajtuk valami a lapos, fehér húsú pogácsára keresztelt ízletes gyümölcsökből. A fiú szinte önkívületig hergelte magát, amiért a semmirekellők pont az ő kedvenc gyümölcsére vetettek szemet. Eszter mosolygott Péteren, aki észrevette ezt, és egyszer csak felnevetett. Mindkettejükből felszakad a nevetés. Összeölel­kezve kacagtak, míg Péter rá nem tapadt Eszter csillogó ajkára. Nem pakolták ki a táskáikat, sok mindent nem hoztak magukkal a nyár végi hőség miatt. Kiültek a kertbe, maguk mellé tették a táskarádiót és várták a híreket. A kora délutáni hírmondó szenv­telen hangon bejelentette, az orosz és a magyar tankok ellenállás nélkül haladtak Csehszlovákia területén.

-    Vége! - jelentette ki Péter -, a „prágai tavasz” elbukott. Az oro­szok nem engedték, hogy az 56-os magyar forradalomhoz hasonló helyzet kialakulhasson. Félreállították a reformok mellett elkötele­zett cseh vezetést. A saját embereiket tették meg vezetőknek.

-    Ne, add fel! - vigasztalta Eszter, miközben a fiú ölébe fészkelte magát -, ha most nem sikerült, akkor majd ismét lesznek olyanok, akik megpróbálják. Addig bontogatják az igazság zászlóját, míg bele­kap egy friss szellő és meglobogtatja. A lobogó alatt fiatalok és idősek sorakoznak, közösen emelik majd magasra, hogy mindenki lássa.

-    De szép is lenne! - csillant fel Péter szeme, miközben cirógat­ta Eszter hátát. - Szeretném megérni, amikor a zászlót bontogatni kezdik a szelek. Ott akarok lenni az elsők közt, akik magasra emelik. Velem tartasz majd?

-    Veled, mindenhova. Ugye vigyázol mindkettőnkre?

-    Persze, kedvesem. Nem kell mitől tartanod. Mi nem adjuk fel a tavaszunkat, ha eljön az ideje.

Sötétedni kezdett, de a levegő nem akart lehűlni, bár ott fent a Frankhegyen enyhe szellő adott egy kis felüdülést. A kertből a terasz­ra költözködtek. Összebújtak és nézték a város fényeit. Mintha sok száz szentjánosbogár gyújtott volna lámpást, hogy az estét meséssé varázsolják.

-    Szeretnék repülni! - mondta a lány -, körberepülném a háza­kat. Bekukucskálnék az ablakokon, így bepillanthatnék egy kicsit a családok életébe. A meghittséget nem zavarnám, csak csodálnám. Régóta keresem, hol kezdődik a meghittség, meddig tart és mi jön utána. Mit gondolsz?

-    Meghittség - ízlelgette a szót Péter -, talán akkor kezdődött, amikor először éreztem azt a furcsa vibrálást közöttünk.

-    Nem, nem, az nem a meghittség. Amikor találkoztunk és érez­tük egymás kisugárzását azt jelentette, hogy kialakulhat közöttünk valami, ami később akár meghittséggé válhat. A meghittség egy kapcsolatnak az összetartó ereje, ami fokozatosan alakul ki. Meg­hitt kapcsolat csak egyenrangú felek között jöhet létre.

-    Honnan tudsz te ilyeneket? - kerekedett el Péter szeme -, me­sélj még!

-    Bevallom, nagyon érdekelnek az emberi kapcsolatok. Szívesen olvasok lélektannal foglalkozó könyveket. Az emberi játszmák és a társas kapcsolatok témája izgat. A továbbtanulásra nem gondol­hatok, ezért könyvekből képzem magam. Anyámnak túl nagy teher lenne a taníttatásom, apámmal pedig nem tarthatom a kapcsolatot, amióta disszidált.

-    Ez engem is érdekel. Az emberismeret átsegíthet a nehéz hely­zeteken.

-    Ebben igazad van, de én másról beszélek. Most szeretném, ha átölelnél. Kezdek elálmosodni. Egy kicsit még hozzád bújnék, utá­na mehetnénk aludni. Remélem, a kapcsolatunk egyszer eljuthat a meghittségbe és az intimitásba.

-    Én biztos vagyok benne - karolta át a lányt Péter -, elénk senki nem gördíthet akadályt.

-    Úgy legyen - motyogta Eszter és szorosan a fiúhoz bújt.

Éjfél már elmúlt, mikor bementek a házba. Megágyaztak, taka­rékosan tisztálkodtak, mert a vizet nekik kellett felcipelni a leg­közelebbi közkútról, ami egy félórányira volt a háztól. Összebújva aludtak el, érezni akarták egymást. Eszter felületesen aludt, az esti beszélgetésüket álmodta újra. Tetszett neki, hogy Péter gyer­meki lelkesedéssel nekimenne a világnak. Mégis félelmet keltett benne, amint jobban belegondolt. Még elevenen élt benne, milyen sokszor kellett édesanyjával megjelenniük a rendőrségen, ahol ci­vil ruhások faggatták az apjáról. Mindenáron bizonyítani akarták, hogy tudtak édesapja disszidálási szándékáról, sőt segítették is. Eszter nem sokat értett a kihallgatásokból, de érezte anyja ide­gességét, amit önkéntelenül átvett. Hosszú évekig újra és újra beidézték őket a rendőrségre. Mindig szóról szóra ugyanazokat a kérdéseket tették fel, hátha egyszer elszólják magukat. A lány megalázónak tartotta a kihallgatásokat, a rendőrök folyamatosan szidalmazták, a nép ellenségének és megátalkodott hazudozónak nevezték édesanyjával együtt. Nem akart többé hasonló helyzetbe kerülni. Elhatározta, hogy minden szeretetével azon lesz, hogy Pé­tert eltérítse a hősi szándékától. A beszélgetésük második témája meglepte Esztert. Azt hitte, a barátja érett, érzékeny, érzéki és fel­nőtt férfi. Nem szívesen gondolt bele a fiú mondataiba, amiket a meghittségről fogalmazott meg. Úgy tűnt, Péter önimádata bőven túl nőtt a megszokottnál. Nagy munka lesz rávezetni a fiút, hogy másoknak szeretetet adni sokkal nagyobb öröm, mint magunkat kényeztetni. A lány abban bízott, hogy lehet alakítani, formálni a fiút.

-    Pedig ott, akkor kellett volna felállni és kilépni a kapcsolatból

-  szakadt ki Eszterből a visszaemlékezés terhe -, de rátarti voltam. A büszkeségem elhomályosította az éleslátásomat. Azt hittem, va­gyok olyan jó emberismerő, hogy nem érhet csalódás.

LÉLEKCSAPDÁBAN XX.