LÉLEKCSAPDÁBAN XXII.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből,
ami 2011-ben jelent meg.


   - Bocsánat, rosszkor jöttem? - kérdezte Marcsi a tornácra lépve. Eszter tagadólag megrázta a fejét. Selymes haja lebbent, a kései nap sugaraiban fürödve még több vörösséget mutatott a valódinál. Mar­csi irigyelte egykori barátnője gyönyörű haját, de leginkább az alak­jának törékenységét és mellének feszességét. Mielőtt elindult Esz­terhez végignézett magán. Elhasznált, tenyeres-talpas, logó mellű, csapzott hajú, hervadóban lévő nőt látott a tükörben. Kíváncsi volt, Péter mennyit öregedett, de nem merte megkérdezni. Nem akart többet tudni a férfiról, mint amennyit Eszter megoszt vele.

   - Eljöttél, hogy segíts? - szólalt meg Eszter, amikor a csönd már kezdett zavaróan fájó lenni -, gyere, ülj ide a lócára. Sok mindent szeretnék megbeszélni veled. Később majd készítek teát, de teg­nap mondtál valamit magadról, ami felkavart. Azt hittem, hogy a legjobb barátnők vagyunk, mégis olyan titkot hordoztál magadban, ami megkérdőjelezi a barátságunk őszinteségét. Tudod, miről be­szélek?

  - Nem szeretném, ha szemrehányást tennél. Senki nem dicsek­szik azzal, hogy közönséges részeg idegenek leteperik. Tudod te, milyen érzés az? Honnan tudnád, hiszen te finom nő lettél. Én pedig egy parasztlány maradtam. Szeretném elmesélni neked, hogy meg­értsd, mi történt velem tizennégy évesen.

   - Azért mert megerőszakoltak, még nem biztos, hogy minden rosszat átéltél. Sőt, amint azt kettőnk történetéből kiderült, nem viselt meg annyira, hogy ne kívánd el a barátomat. Talán egyszer megérted, milyen az, amikor a lelkeden vesznek erőszakot.

  - Tedd már túl magad a történteken. Minek mentél újra és újra vissza Péterhez, ha a lelked nem erre vágyott? Mi hajtott a lélekcsapdába? Nekem nem volt választásom. Tizennégy évesen nyár derekán a fővárosba utaztunk a nagyszüleimmel. Napónak kórház­ba kellett feküdnie, Nanóval ketten kísértük az öreget. A kórházban a vizsgálatok nagyon elhúzódtak, Nanó nem akarta magára hagyni Napót, de aggódott a tyúkokért.

  - Hol voltak akkor a szüleid? - kérdezett közbe Eszter.

  - A szüleim abban az évben elmentek Dunaújvárosba dolgoz­ni. A két öreggel maradtam. Nagyon szerettem és tiszteltem őket - adott magyarázatott a kérdésre Marcsi, majd visszakanyarodott az aggódó Nanóhoz. - Megbeszéltük, hazamegyek ellátni a baromfikat. Nanó azt ígérte utánam jön, amint tud. A vonat késett, lekés­tem a buszcsatlakozást. Gyalog indultam a falunkba, a rövidebb utat választottam, ami a töltés mellett vezet végig. Emlékszel, soha nem akartam arra jönni. Hiába unszoltál, pedig tényleg rövidebb. Nekem viszont az életem leghosszabb útja lett. Nem vettem észre, hogy három alak követ az állomástól. Láttam őket, de azt hittem, az ártérbe igyekeznek. Még akkor sem gyanakodtam, amikor mel­lém érve lassítottak és közrefogva kísértek. Egyszerre vetették rám magukat, a mögöttem haladó hatalmas tenyerét a számra ta­pasztotta, a másik kezével átfogta a derekamat és megemelt. Lá­baim a levegőben kalimpáltak, amit a mellettem haladó két sötét alak elkapott, kezeimet is lefogták. Ott voltam a gát tetején kife­szítve, mint akit kerékbe készülnek törni. Bárcsak kerékbe törtek volna, de nem ez volt a tervük. Nem értettem, miről beszélnek. Idegen nyelven szóltak egymáshoz. A hátul álló fickó elengedte a derekamat, amint érezte, hogy a többiek biztosan tartanak, majd­nem kitépték a lábamat és a karomat. Kioldotta a nadrágszíját és előbb a jobb csuklómra hurkolta, majd egy rántással a hátam mögé húzta, ahol összekötötte a két kezemet. Ijedtemben bepisil­tem. Nagyot röhögtek, és elkezdtek fogdosni, ahol csak értek. Át­villant az agyamon, hogy menekülni kellene, de éreztem a vadsá­gukat és nem mertem ellenkezni. Utólag derült ki, jól tettem, mert néhány héten belül sok lányt megerőszakoltak a környéken. Volt, akinek az állkapcsát, másnak a csuklóját és a bokáját törték az al­jasok. Azt hiszem, kevés nő van, aki elmondhatja, hogy egyszerre hárman hatoltak belé, elvéve az ártatlanságát minden lehetséges helyen. Őrületes fájdalmat okoztak, elvesztettem az eszméletem.

Marcsit a visszaemlékezés felkavarta. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Szája széle remegett, kezeit tördelte az ölében. A köréjük telepedő csöndet csak a zihálása törte meg. Zihált, mert sok-sok év után először élte át újra a megbecstelenítését. A sírás kerülgette, de nem akart gyengének látszani. Hiszen ő csak egy­szerű parasztlány, akinek mindent ki kell bírni. Nagyon halkan, szinte suttogva folytatta.
  - Hajnalodott, amikor magamhoz tér­tem. A személyi iratom és a pénzem eltűnt. Gyalázatosan néztem ki, vánszorogni is alig tudtam. A szégyen adott erőt és hajtott, hogy hazavonszoljam magam. Nanó szerencsére még nem volt otthon. Vizet melegítettem, a ruháimat undorodva téptem, szaggattam le magamról, minden ragacsos, szennyes volt. Kinyitottam a tűzhely ajtaját, hosszan néztem a lángokat, majd a levetett ruhákat egyen­ként dobtam a tűzbe. Addig néztem a tüzet, amíg a lángok közt hamuvá zsugorodtak. Gondolataimban a lelkemet is a tűzbe vetet­tem. Beleöntöttem a dézsába a vizet és beleültem, a forró víz újabb kínokat okozott, amiket büntetésként éltem meg. Vágytam a testi fájdalomra, azt reméltem, hogy enyhíti a lelkieket. A fürdés után felmentem a padlásra és bevackoltam magam a szénába. Mint a sebzett állat, elbújva nyalogattam a sebeim. Az egész napot fenn töltöttem a padláson, nem kívántam senkit látni. Estére megérke­zett Nanó, vele sem beszéltem sokat, fáradt volt, nem aludt egész éjjel. Adtam neki két puszit és megkérdeztem, hogy van, Napó. Talán a kimerültség miatt nem vett észre semmit a viselkedése­men. Gyorsan lefeküdtünk, hamarosan hallottam Nanó egyenletes szuszogását. Próbáltam elaludni, de mindig a ruháimat láttam a tűzben égni. Úgy gondoltam, hogy többet egyetlen férfi sem tud vágyat kelteni bennem. A kimerültségtől reggelre végre elalud­tam. Álmomban végigélhettem a történteket. Arra ébredtem, hogy Nanó két kézzel kapaszkodik a karomba, és csitítgat. Faggatott: „Mi történt veled, lelkecském?” Magamhoz tértem, riadtan néz­tem nagyira, majd hangosan felzokogtam. Késő délután is elmúlt, már az este kerülgette a házat, amikor a könnyeim elapadtak. Ám megszólalni akkor sem akartam. A testem minden porcikája fájt, undorodtam magamtól. Mihez kezdek, ha kiderül, mi történt az éjjel. Ismertem a falut. Hátam mögött kurvának neveztek volna, aki csak arra várt, hogy egyszer már rendesen megkapja a magáét. Úgy gondoltam, egyetlen fiú sem állt volna szóba velem, csak meg akartak volna dönteni hátul a kukoricásban. Ismered te ezt a fajta szégyenteljes félelmet? - kérdezte Marcsi a barátnőjét.

  - A szégyen az mindig egyforma - válaszolt halkan Eszter -, amiért engem nem erőszakoltak meg fizikailag, mégis átéltem azt lelkileg, amikor rátok találtam. A veszteségem felér a szüzes­ség erőszakos elvesztésével. Bocsáss meg, hogy így gondolom, nem bántani akarlak. Mindenki a saját gondját érzi a legsúlyosabb teher­nek. Gyarló vagyok. Úgy érzem, az én terhem felér a tieddel. Talán annyi a különbség, hogy én nem vettem részt a megerőszakolásod­ban, mégis rajtam álltál bosszút.

  - Nem, tévedsz! Nem álltam bosszút. Nem is akartam. Ahhoz, hogy megérts, végig kell, hogy hallgasd a történetemet. Értem az indulatod. Értem, hogy engem tartasz felelősnek, amiért a lélekcsapdába kerültél. De nincs igazad. Remélem, mire kibogozzuk a múltunk elvarratlan szálait, addigra helyére kerülnek az érzése­ink. Sokáig magam is másokat hibáztattam mindenért. Könnyebb, mint szembenézni magunkkal. Nem tudom, te merre jártál, mit csináltál. Több tíz év telt el, hogy nem beszéltünk egymással. Sőt nem is láttalak. Hallani akkor hallottam rólad, amikor ’72-ben is­mét összejöttetek Péterrel. Azt nem tudom, hogy mit csináltatok, úgy eltűntetek. - Marcsi nagyot sóhajtott, mielőtt visszatért volna a történetének a folytatásához. Bár már régen nem álmodott az erőszakról, mégis nehezére esett beszélnie róla. Újabb sóhaj hagyta el az ajkát, mint a fuldoklónak. Nem nézett Eszterre. A feje felett bámult a semmibe, hogy még csak véletlenül se találkozzon össze a szemük, majd halkan, de határozottan megszólalt. - Nanó türel­mes volt, nem faggatott. Úgy tett, mintha minden rendben lenne. Lassan kezdtem elfelejteni a szörnyűséges estét, amikor megje­lentek a városból a rendőrök. Figyelmesek voltak, nem szirénával, nem kék autóval jöttek. De megjelenésük árulkodott kilétükről. Egyenruha helyett, egyforma fekete szemüveget, fehér inget, sötét zakót és pantallót viseltek. Nanó nagyon megijedt. Nem szerette a rendőröket. Őt még úgy nevelték, hogy féljen az egyenruhások­tól, mert azok mindig bajt hoznak a házra. A nyomozók elmesél­ték, hogy elfogtak egy külföldiekből álló bandát, akik országszer­te erőszakoltak meg asszonyokat és lányokat. Az áldozataik közül többet bántalmaztak, az egyik lány, akinek az állkapcsát törték, segített a nyomozóknak az azonosításukban. Az elfogott bűnözőket olyan cellába zárták, ahol volt egy fiú, aki valójában rendőr volt és jól beszélt a románul. A rendőrség gyakran élt ilyen eszközzel, ha külföldit gyanúsítottak. A három erőszaktevő nem sejtette, hogy a zárkatársuk minden szavukat érti. Magabiztosan beszélték meg a védekezési taktikájukat. Számba vették az összes esetet, kikotyog­ták, hol van a rejtekhely, ahol a meggyalázott lányoktól elrabolt ékszereket és egyebeket elrejtették. A rendőrök elmentek a rejtek­helyre, megtalálták a személyes iratomat is, így jutottak el hozzánk. Nanó nem szólt egy szót sem, amikor meghallotta, mi történt. Oda­jött hozzám, megölelt, simogatta a hajamat. A feszültségtől elered­tek a könnyeim. A rendőrök zavartan álltak egyik lábukról a másik­ra, nem tudták, mit tegyenek. Az egyikük, talán a parancsnok vagy a rangidős megszólalt: „Bekísérjük a lányt, hogy szembesítsük az elkövetőkkel. Maga rokona a gyereknek?” Nanó kihúzta magát és határozottan kijelentette: „Én vagyok a legközelebbi rokona. Mar­csival megyek, vagy ő sem megy sehova!” A rendőrök bólogattak beleegyezően. Nanó is bólintott és megkérdezte: „Mit jelent a szem­besítés?” A rendőrök közül a beszédesebb elmagyarázta, elém veze­tik egyesével a gyanúsítottakat, akikről meg kell mondanom, hogy ismerem, vagy nem. Szívem összevissza vert, ki akart ugrani a he­lyéről, a szám kiszáradt, kezdett elsötétedni a világ és félelmemben elájultam. Mikor magamhoz tértem, a rendőrök kint várakoztak a kertben. Nanó kért, öltözzek át, mert amikor elájultam, kis baleset történt. Akkor vettem észre, hogy a szoknyám és alatta a bugyim is átázott. A szégyen olyan erővel tört rám, hogy szólni sem bírtam. Bementem a konyhába, a lavórba vizet töltöttem, megmosakodtam, felöltöztem és kimentem a várakozókhoz. Amíg rendbe tettem ma­gam, addig Nanó megbeszélte a rendőrökkel, a szembesítést úgy intézik, hogy a gyanúsítottak nem láthatnak és hallhatnak engem. A szembesítés nagyon megviselt, egy üvegfal választott el a gyanú­sítottaktól, amin az ő oldalukról nem lehetett átlátni. Olyan érzé­sem volt, hogy nézésük mégis áthatol az üvegen és farkasszemet nézek velük. Nem tudtam megszólalni, pedig felismertem mindhá­rom támadómat. Féltem, ha megszólalok, felismerik a hangomat és tudni fogják, ki vallott ellenük. Már majdnem eredménytelennek nyilvánították a szembesítést, amikor az egyik rendőr félrevont. El­mondta, a gazemberek még ájultamban is fajtalankodtak velem. Et­től dühbe gurultam, nem elég, hogy meggyaláztak, kifosztottak, de még akkor sem hagyták abba, amikor nem voltam magamnál. Ezek rosszabbak az állatoknál, szakadt ki belőlem. De rögtön elszégyell­tem magam, az állatok nem kegyetlenkednek csak azért, hogy kiéljék a vágyaikat. Ölnek az élelemért, ha éhesek. Harcolnak a párjukért, ha párzási idő van. De nem mennek a másiknak csak azért, mert abban lelik örömüket, hogy meggyalázzák, megalázzák a fajtájukat. Kihúztam magam, odamentem az üvegfalhoz és kértem, mutassák meg ismét a gyanúsítottakat. Mindhármukat azonosítottam. Legkö­zelebb már a tárgyalás miatt kerestek, szerencsére addigra a lelkem már rohamosan gyógyult. A bíró az ügy súlyosságának megfelelő­en döntött, hogy a tanúkat az elkövetők távollétében hallgatja meg. A hivatalból kirendelt védők, hogy enyhítő körülményt találjanak, azt akarták bizonyítani, hogy nem ellenkeztem. Sőt tovább mentek azt állítva, hogy a három férfi előtt mórikáltam, kellettem magam. Azt állították, nem tettem semmit az erőszak megakadályozásá­ért, sőt előidézője vagyok a történteknek. Ekkor kitört belőlem az őszinte felháborodás. Kiabáltam, hazug szemétnek neveztem őket és a védenceiket. Elmondtam, hogy miattuk lehetnek szabadlábon a sorozatosan erőszakot elkövetők. Nem tudtam türtőztetni magam. Mindegyiküket miskárolnám, hajtogattam. A bíró értetlenül nézett rám, ezért elmagyaráztam neki, hogy saját kezűleg szeretném kihe­rélni őket és a védőiket is. A fiatal koromra tekintettel nem kaptam büntetést a bíróság tekintélyének megsértéséért, de ezzel befejező­dött a meghallgatásom. Hónapokkal később értesítettek, hogy első fokon fejenként öt évvel megúszták az aljas tettüket, amit másod­fokon jóváhagytak, azzal a kikötéssel, hogy a büntetésük letöltése után kitoloncolják őket az országból.

LÉLEKCSAPDÁBAN XXI.