mindig a legtávolabbi széken, ezzel is jelezve különállását a világtól. A ködös őszi levegő bekúszott a kabátja alá, ám ez sem zavarta. Kiülte az idejét és csak utána távozott lassan, megfontoltan állt fel. Lehet, hogy nem is megfontoltság volt a mozdulataiban, hanem fájdalmai miatt mozgott nehézkesen. A korát nem lehetett kitalálni, lehetett a negyvenes évek elején járó, de a hetvenes eleje is belefért. Olyan igazi szürke kortalan alaknak tűnt. Nem beszélt senkivel csak várta az idő múlását, maga elé nézve a szemei a semmibe meredtek. Annyira hozzátartozott a reggelekhez, mint a kockakövek szürkesége. Egyszer próbáltam mesélni róla a szomszédnak, aki gyanakvóan végig mért, majd közölte, hogy ő még nem látott ott senkit ücsörögni reggelente. Elsőre nem lepett meg a válasza, mert soha nem volt a pacsirtákkal kelő ember. Mire felébredt, addigra már a reggeli ködnek nyoma sem volt. Belső késztetést éreztem, hogy megismerkedjek az idegennel, hiszen már a napjaim részévé vált. Gondoltam készítek róla egy fotót és lemegyek a kocsmába, hátha Pista, a kocsmáros tud róla valamit, talán ismeri is. Reggel elővettem a fényképezőgépet, feltettem a teleobjektívet és kinézve az ablakon megcéloztam a legtávolabbi széken ülő idegent. Biztos akartam lenni a dolgomban, így jó pár képet készítettem különböző beállításokkal. Nem volt idő visszanézni a képeket, mert késésben voltam, a fényképezőgépet kikapcsoltam és lettem az asztalra. Este hazaérve kivettem a kártyát a gépből és betettem a kártyaolvasóba, betöltöttem a felvételeket a laptopomra és megnyitottam a képnézegetőt. Ekkor ért a meglepetés, a képeken egyik székben sem ült senki. Dühös lettem, még nem fordult elő, hogy több képet is rosszul rögzítsek. Egész éjszaka nyugtalanul forgolódtam. Már kora hajnalban felkeltem, leformáztam a kártyát és ellenőriztem a fényképezőgépet. A szokott időben kinéztem az ablakon és ismét megláttam az idegent, aki ott ült a legtávolabbi széken és maga elé meredt. Ismét készítettem jó pár képet, amit azonnal letöltöttem a gépre, türelmetlenül nyitottam a képnézegetőt. Megdöbbentem a székek üresen álltak hasonlóan a korábbi felvételekhez, az ablakhoz rohantam, még idejében, hogy lássam felállni az idegent, akinek mozdulatai hirtelen ismerősé váltak. Nem akartam hinni a szememnek, magamat láttam távozni a legtávolabbi székből.
#istevean
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése