LÉLEKCSAPDÁBAN XXV.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Kata kopogott Péter kórtermének ajtaján, kivárt, hogy a férfi össze­szedje magát. Nem szeretett rátörni a pácienseire. Akkor nyomta le a kilincset, amikor bentről meghallotta Kövesnek humorral fűsze­rezett hangját: „Lépjen be, ha nincs jobb dolga!”

-    Hívatott az úr? - lépett a szobába az elmaradhatatlan évődési játékukat folytatva.

-    Hívattam, hát. Rengeteg dolgunk van ma, és elfeledkezett rólam. Magára sem lehet számítani. Vegyen elő papírt és ceruzát, diktálok. Első dolga, hogy a most diktált hirdetést feladja. Nem érdekel, mibe kerül. Az esti lapokban olvasni akarom. Készen áll? Írja! „Emlékeze­tében rokkant, jóképű úriember keresi az elvesztett „Látszat Csal kis­asszonyt”, aki a nap huszonnégy órájában segíti visszatérni a hézagos emlékezetét. Jelige: „Látszat Csal kisasszony, de te ne csalj!”

-    Ma nagy formában van, Péter! - dicsérte meg Kata, közben pan­tomimművészeket megszégyenítő mozdulatokkal tette le az asztal­ra a képzelt papírlapot és a ceruzát. Keresgélni kezdett, széttúrva a nem létező kacatokat az asztalon.

-    Mit keres? - szólalt meg Péter, élvezve a terapeuta játékát -, segíthetek?

-    Megvan, nem látja, a borítékot?! - lobogtatta meg felemelt kéz­zel a nem látható tárgyat Kata.

-    Ügyes - dicsérte meg a férfi -, szeretem ezeket az előjátékokat. Könnyebb beszélni, ha ráhangolódunk egymásra. Olyan ez, mint egy hatalmas lelki orgazmus előkészítése. Ha gondolja, elkezdhetjük, én magára hangolódtam, vagy folytatná még az előjátékot? Azt hallot­tam, a nők szeretik a hosszú bevezetőt - cukkolta a terapeutát.

-     Azt hiszem, nemcsak hallotta, hanem tapasztalatból beszél

-  kontrázott Kata -, szerintem belekezdhetünk a munkába, máris magára hangolt.

-    Azért kértem, hogy soron kívül beszéljünk, mert eljutottam egy fontos emlékfoszlányhoz. Megint kell egy kis kerülőt tennem. Nem fogja megbánni, ha türelmesen meghallgat - magyarázkodott a férfi, szemét folyamatosan Katán tartva. Megerősítést vagy el­utasítást várt. A terapeuta hallgatott, amit Péter beleegyezésnek vett. Nagyot sóhajtva, a szemét lehunyva elkezdett a nemrég össze­állt emlékeiről beszélni. - Colos után ismertem meg Esztert. Igazi kincsre leltem benne, de fiatalon nem hittem el, hogy megtaláltam a másik felem. Félénk voltam, pedig már volt gyakorlatom a szex­ben. Sokáig még csak meg se csókoltam. Eszter addig ügyeskedett, hogy összehozta az első csókunkat. Mindezt úgy tette, hogy egy cseppet sem alázkodott meg és nekem sem kellett szégyenkezni, amiért málé voltam. Nemcsak az alakjával, szenvedélyével, ha­nem az eszével is elbűvölt. Mégsem volt kisebbségi érzésem, mert felnézett rám, látta bennem a férfit. Érdekelte a politika, amiben tájékozottabb voltam. Közös volt bennünk, hogy egyikünk sem ra­jongott a hatalmon lévőkért. Akkoriban ez nagy bűnnek számított. Az apja disszidálása miatt sokszor beidézték a rendőrségre, ezért nála megalapozott volt az utálkozás. Nekem pedig tetszett, hogy ellen­állót játszhatok.

-    Mit akart ezzel a játékkal bizonyítani? Ha jól tudom, ezért még a börtönt is kockáztatta - kérdezett közbe Kata.

-    A hatvanas években bizony még elítéltek embereket, ha szem­ben álltak a rendszerrel. A hetvenes években már nem annyira a börtönbüntetést alkalmazták a fiataloknál. Bár nem fogták vissza magukat, ha az elzárást tartották egy ügy megoldásának. Száműz­ték inkább őket - pontosította Péter Katát, fejét vakarva vallotta be -, nem volt mit bizonyítanom, csak a játék izgalma, amire szüksé­gem volt. Egy kicsit szenvedélybeteggé váltam, függtem az efféle játékoktól, mert nem volt semmi izgalom az életemben. Kamaszko­romban az zavart, hogy semmi maradandót nem tudok létrehozni. A társadalom azt várta el tőlem, mint mindenki mástól. Álljak be a sorba, várjak tizenöt évig a lakáskiutalásra. Örüljek, hogy két-három évente elmehetek valamelyik szakszervezeti üdülőbe pihenni. Járjam végig a ranglétrát, lépjek be a pártba. Cserébe nem kért so­kat, csak a lelkemet, azaz teljes lojalitást a népköztársaság, a párt és a vezetői iránt. Langyos posvány volt az egész, amitől fulladoztam.

-    Miért nem tanult szobrásznak, festőnek, zeneművésznek vagy színésznek?

-    Nem fogja elhinni, pedig egyszerű a válasz: tehetségtelen vol­tam. Csak a szám és a vágyam volt nagy. Vágy, hogy kiemelkedjek a többiek közül. Ám a vágy kevés, hiányzott a mozgatórugó. A te­hetségtelenekre jellemzően vártam a sikert ölbe tett kézzel, ami természetesen elkerült. Érti, miért éreztem jól magam a Zagyva­parti társaságban? Ott a valaki voltam. Felnéztek rám, mint egy félistenre. Számomra ebből állt a siker. Viszonylagos, de jól van ez így. Nem lehet mindenkiből akadémikus, de minden ember boldogságra született. Sokan nem hajlandók észrevenni, amikor meglelik a boldogságukat, tovább kutatják, hajszolják a szeren­csétlenek. Én sem voltam bölcs, csak szerencsés. Az önzőségem hajtott, hogy mindenben megtaláljam az örömöt, a boldogságot. Így volt ez a kapcsolataimban is. Minden lányt megkaphattam, Esz­ter kivételével. Már a szerelmünk kezdetén elmondta, nem érzi, hogy siettetni kell a szüzességének elvesztését. Annyira megle­pett az őszinte, felnőtt gondolkozása, hogy szó nélkül elfogadtam az általa szabott feltételeket. Nem panaszkodhattam, mert elké­nyeztetett minden lehetséges módon, csak nem lett az enyém. Kezdetekben ez nem okozott feszültséget. Amikor azonban a fiúk elmesélték a kalandjaikat, feléledt bennem a birtoklási vágy. Ez sokkal erősebb a szexuális vágynál, szinte kielégíthetetlen. Egyre sűrűbben nyúltam a pálinkásüvegért, hogy oldjam a feszültségem. ’69-ben Szent Iván napjára hatalmas tábortűzzel készültünk. Feri­vel ketten vállaltuk a rőzseszedést és a máglyaépítést. Dolgoztunk és ittunk, nem rúgtunk be, de józanok sem voltunk. Éjszakára kint maradtunk vigyázni a máglyára. Kijött a többi fiú is, és hajnalig ittunk. Reggelre színültig voltunk az alkohollal. Főztünk az esti mulatságra és ittunk. Mire megérkeztek a lányok, egy kellően ka­patos fiúcsapatot találtak az ártérben. Eszter meglehetősen szomo­rú volt. Nem szólt, nem szerette a veszekedést, de félrehúzódott. Bezzeg a barátnője, Marcsi felvette ivásban a fiúkkal a versenyt. Annyira illegette magát, hogy nem bírtam magammal, elkaptam ott a tűz mellett és egy kicsit megszorongattam. Attól a perctől kezdve nem szállt le rólam. Eszter pedig a tűzugrás után eltűnt. A barátnőjével ittunk és ölelkeztünk. Ahogy közeledett az éjfél oda­súgtam Marcsinak, hogy jöjjön utánam és elindultam a falu felé. Pár perccel később utolért, összeborultunk és eszelősen téptük, szag­gattuk le egymásról a ruhát. Végre birtokolhattam egy nőt, Zsuzsa után sokat kellett várnom erre a pillanatra. Az aktus nem okozott nagy örömöt, mert ittasak voltunk. Miközben pihegtünk a szeret­kezéstől, a pálinkagőzön át bevillant az agyamba, hogy elviszem Marcsit Budaörsre. A Frankhegyen a házban aludtunk, amikor felébredtem komótosan rámásztam a lányra. Nem kívántam, nem ér­dekelt, hogy kielégül-e. Csak érezni akartam a kiszolgáltatottságát és élvezni a hatalmamat. Délre kijózanodtam. Ránéztem az ágyon meztelenül bóbiskoló lányra és eszembe jutott Eszter. Neki kellene mellettem feküdnie, villant belém.

-    Még mindig a megcsalása miatti bosszú dolgozott magában - állapította meg Kata -, emlékszik, milyen fogadalmat említett, amikor kiderült, hogy Éva megcsalta Jóskával?

-    Segítsen? - kérte összeráncolt homlokkal Péter.

-    Rendben, akkor nagyjából összefoglalom: „nem leszek olyan, mint a prolik. Akik megisszák a sörüket, amitől hatalmasakat bö­fögnek és szellentenek Rámásznak az asszonyra és öt perc alatt lefordulnak róla, és horkolva húzzák a lóbőrt reggelig.” Nem szó szerinti az idézet, de a lényeg benne van. Marcsival, pontosan úgy viselkedett, mint egy proli, akit megvet. Ezért gondoltam, hogy a bosszú dolgozott magában.

-    Igaza van, hogy ezt akkor miért nem mondta senki. Azt adtam tovább, amit kaptam és így nem lettem jobb azoknál, akik elbántak velem. Milyen egyszerű az ember, amikor nem gondolkozik, hanem csak ösztönlényként cselekszik. Miért nem vette észre Marcsi, hogy kihasználom?

-    Nyilván Marcsinak is megvoltak az érdekei, amik mozgatták, amikor eldöntötte, hogy a barátnője pasijával elégíti ki vágyait. Va­jon beszélnek-e egymással? - kérdezte őszinte kíváncsisággal Kata.

-    Hát nem tudom. Marcsit hazaküldtem miután magamhoz tér­tem. Mondtam neki, hogy majd legközelebb megismételjük a mara­toni szeretkezést. Azt hiszem, azzal bántottam meg, hogy felajánlot­tam neki, kifizetem a vonatjegyét.

LÉLEKCSAPDÁBAN XXIV.