LÉLEKCSAPDÁBAN XX.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

… Nem unod még? – kérdezte Tamás Esztert.

-    Nem, nem - tiltakozott a lány -, nagyon érdekes, amit mesélsz. Számomra a csókolózás nem okozott gondot - osztotta meg a titkát.

-    Nem is értem, olyan természetes volt az első csók. Nem görcsöl­tem, ösztönösen tudtam, hogy összezárt szájjal nem lehet csókolózni. Lehet, hogy valamelyik ősöm örömlány volt és a génekben alvó tudás sok-sok év után bennem szabadult fel - kacagott a lány -, sze­rencsés voltál Zojával, aki nem nevetett ki, hanem odaadó partnerre leltél benne. Mi történt Zojával, hol rejtegeted?

-    Engedd meg, hogy egy pillanatra megszakítsam a mesélést -, Tamás megtöltötte a poharaikat a mély aranysárga színű Sherry-vel. Ki kell cserélnem a gyertyákat, mert már csonkig égtek. Erről jut eszembe, olvastad Máraitól: A gyertyák csonkig égnek című regényt? - Tamás észrevette a lány kérdő tekintetét - persze ezt itthon módszeresen kivonták a forgalomból, miután az író 1948-ban emigrációba vonult. Négy évet Olaszországban élt a feleségével, majd Amerikában telepedtek le. Márai Sándor ebben a regényben a szerelemről, a barátságról, a hűségről és az árulásról írt. Ha sze­retnéd elolvasni, nekem megvan a kötet. De ajánlom figyelmedbe a Márai-féle Füves könyvet, ami a régiek bölcsességére támaszkodva segít eligazodni az emberi élet alapigazságaiban.

-    Ez nagyon jól hangzik, ennyire veszélyesek az írásai, hogy be­tiltották őket?

-    Nem hiszem, hogy veszélyesek. Márai nem állt be a sorba, nem volt hajlandó a pártutasítások szerint forgatni a tollát, ezért a hata­lom gondoskodott róla, hogy művei ne legyenek elérhetők.

-    Neked nem lesz bajod, hogy ilyen könyveid vannak?

-    Nem tartok tőle - rázta meg a fejét Tamás -, legfeljebb kiuta­sítanak az országból. Nem szoktam dicsekedni vele, de megkaptam az amerikai állampolgárságot, bántani nem mernek. Különben is sok fontos elvtárs rokonát kezelem.

-    Elmondod, hol van Zoja? - ismételte meg a korábbi kérdését Eszter, visszaterelve a férfit a félbehagyott elbeszéléshez.

-    Több mint két évig tartott a kapcsolatunk - folytatta a vissza­emlékezést Tamás -, tökéletesen összecsiszolódtunk, pedig még csak tizennyolc évesek voltunk. Az egyetemre készültünk, mindket­ten jelentkeztünk a Yale-re művészettörténetet hallgatni. Alig kez­dődött el az első szemeszter, amikor egyik napról a másikra Zoja és családja eltűnt. Próbáltam faggatni a szüleimet, hogy mi történt, de nem akartak róla beszélni. Egyik előadás közben hívattak a tanul­mányi osztályra, ahol két FBI-os fickó várt. Udvarisak, de határo­zottak voltak. Bevittek magukkal kihallgatásra. Tőlük tudtam meg, hogy Zoja apja Izraelnek adott át éveken keresztül kutatási eredmé­nyeket. Amikor szorult a hurok körülötte, az izraeliek kimenekítet­ték családjával együtt. Zoja nemcsak az első szerelmem és tanárom volt, hanem miatta figyelt meg hosszú évekig az FBI. Szerencsémre apám és anyám minden gyanú felett álltak, így sikerült az ártat­lanságomat bebizonyítanom. Akkor megijedtem, nem gondoltam, hogy egy szerelem ennyi gyönyört és ennyi veszélyt hordozhat ma­gában. Úgy gondoltam, aki egyszer megégette magát, az ne játsszon a tűzzel.

-    Kerülted a lányokat?

-    Pontosan, kellett pár esztendő, hogy felülvizsgáljam a döntése­met és ismét vállaljam, hogy a tűz fellobbanjon bennem.

-    Zoját azóta nem láttad?

-    Az ötvenes években egy konferenciára utaztam Jeruzsálembe. A Via Dolorosan sodródtam a tömeggel Jézus szenvedésének vég­állomása felé, amikor egy ismerős arcot pillantottam meg a tömeg­ben. Ő volt, két gyerek kapaszkodott belé. Zavarodottan mosolygott rám. Már csak pár méter választott el minket, amikor mellé lépett egy ortodox ruhába öltözött férfi és a tömeg elsodorta őket. Később megtudtam, hogy ő is pszichiátriát tanult Ausztriában. Szülei többé nem hagyták el Izraelt. A diploma megszerzése után Zoja is vissza­tért Jeruzsálembe. Rögtön férjhez ment egy ortodox család sarjához és egymást követő két évben megszülte két gyermekét.

-    Nyomoztál utána?

-    Áh, dehogy - tiltakozott Tamás -, Zoja szerezte meg a párizsi címemet. Hosszú levelet kaptam tőle, amelyben bocsánatot kér, amiért szó nélkül kellett távoznia. Bevallotta, nem tudott a szülei küldetéséről. Még azt is titkolták előtte, hogy zsidók. Apja egyik nap leültette és elmondta neki, vagy útnak indulnak Izraelbe azonnal, vagy börtönbe zárják kémkedésért. Zoja kérlelte apját, hogy leg­alább elbúcsúzhasson tőlem. De apja ridegen elutasította: „Semmi keresnivalód egy goj mellett!” Zoja, akkor tudta meg, hogy számára a keresztények nem partiképesek. Saját bevallása szerint az egye­temi tanulmányai tudták kirángatni a mély depresszióból. Azt hi­szem, tényleg szeretett. A levelét úgy zárta, hogy soha nem fog kitö­rölni az emlékezetéből, de azt is tudja, hogy az ő hazája Izrael, ahol kettőnknek nem lenne jövője. Még egyszer láttam egy konferencián előadást tartott a felejtés lélektanáról. Alig ismertem rá, annyira meghízott és megöregedett pár év alatt.

-    Szomorú történet - szólalt meg Eszter könnyes szemmel -, azóta nem volt nő az életedben?

-    Szerinted úgy nézek én ki - nevetett Tamás -, bár nem vagyok nagy nőcsábász, de azért remete sem. Félek, rám unsz, amiért ál­landóan csak magamról beszélek. Egy kicsit beszéljünk rólad. Azt mondtad, neked természetes volt már az első csókolózás. Ki volt a szerencsés, aki elsőként kóstolhatta csókod ízét?

-    Jaj, hát az olyan régen volt, hogy már alig emlékszem - igyeke­zett kitérni az érdeklődés elől Eszter.

-    Hát, ahogy elnézlek nem lehetett az olyan régen, hacsak nem a járókában csókolóztál először.

-    Azért, mert még csak tizenkilenc éves vagyok, lehetnek életta­pasztalataim - kelt ki magából a lány.

-    Nem akarlak én megbántani. A fiatalság nem bűn, és nem is erény. Sem szégyenkezni, sem büszkének nem kell rá lenni. Egysze­rűen csak egy múló állapot, amin mindenki túlesik. Oda kell figyel­ni, mert nem tart örökké, és az idő kereke nem forgatható vissza. Amit teszel, azt szívből és ésszel tedd, hogy később se bánd meg, amit fiatalon tettél. Ismerd magad annyira, hogy ne bánkódj azután, amit nem tettél meg. Szeresd magad, hogy szerethető legyél! Kér­lek, többet ne kerüljön szóba, ki a fiatal, ki az öreg.

- Igazad van, bár egy kicsit összezavarodtam. Sok mindent megéltem a szüleim mellett, ne haragudj, hogy ezt szóba hozom, de te mindent tudsz anyám és apám viszonyáról. A küzdelmeik­ről, amit soha nem egymásért folytattak, hanem magukért. Önzők voltak. Apám elvárta, hogy anyám mindennap azonos lángolással és odaadással várja. Anyám pedig elvárta, hogy apám gondoskod­jon mindenről. Sokszor hallottam a vitáikat, amikben egyiküknek sem volt igaza. Mindegyikük hajtogatta a maga igazát. Pedig csak annyi kellett volna, hogy ne elbeszéljenek egymás mellett, hanem megbeszéljék az érzéseiket. Egyikük sem találta meg a boldogságát. Anyám gyűlöli a férfiakat, megkeseredett és zsémbes öregasszony vált belőle. Apám a gondok elől Svédországig szaladt, hogy ott messze idegenben, barátok nélkül, honvágytól gyötörve taxizzon. Már ti­zennégy évesen elhatároztam, hogy nem követem egyik felmenő­met sem az önsorsrontó úton. Anyám többször megpróbált a maga képére formálni, nem véve észre, hogy erősebb énnel bírok nála. Rengeteget olvastam, főleg pszichológiai könyveket. Megtanultam, milyen alapvető emberi játszmák vannak. Ezek segítségével sike­rült minden alkalommal kibújnom a felesleges játszmákból és végig járnom a magam útját. Nem fogadtam el azt az anyai megálla­pítást, hogy minden férfi csak kihasználni akar. Nem fogadtam el, de óvatos voltam. Ennek lett a következménye, hogy a korom béli fiúk eltávolodtak tőlem. Pedig a vágyaim pont olyanok voltak, mint a barátnőimnek. Velük ellentétben, hamar átláttam, ha ki akartak használni és nem engedtem. A szomszédunkban lakott egy fiú, aki­vel sokat beszélgettünk. Mindkettőnket érdekelt amatőr szinten a lélekbúvárkodás. Ha csak tehettük, összejöttünk náluk vagy nálunk. Az ő családi háttere sem volt jobb az enyémnél. Apja alkoholista volt, aki verte a családját. Misi sokszor megpróbálta megvédeni az anyját, amikor az apja részegen elkezdte verni. Másnap szegény nem tudott nyugton ülni, annyira elverte az apja. Egy kiadós verés után Misi a szokottnál is elesettebb volt, sírt. Magamhoz húztam vigasztaltam, a könnyei teljesen átáztatták a blúzomat, szegény a fájdalmai ellenére is felizgult. Úgy döntöttem, hogy megjutalmazom őt, amiért senkitől nem kap szeretetet. Lehajoltam, megkerestem a száját és megcsókoltam. Misi a meglepetéstől elfeledkezett minden fájdalmáról. Attól a naptól kezdve a lelki tréningeket kiegészítettük a hosszú csókolózásokkal. A kapcsolatnak Misi vetett véget, enged­te feltörni az otthon látott mintákat, és az egyik alkalommal, erő­szakosan próbált levetkőztetni. Dulakodtunk, majd egy jól irányzott rúgással sikerült lelohasztanom a vágyát. Ám, még akkor sem vette észre, hogy túllőtt a célon. Lekurvázott, amire én pofon vágtam, ki­nyitottam a lakásajtót és kiálltam a küszöbre. Csendben, de határo­zottan mondtam: „Takarodj innen, vagy összecsődítem a ház lakóit!” Távozóban még odavágta: „Ennyivel nem úszod meg, te kis lotyó.” Amint elment leültem az ágyamra és kitört belőlem a zokogás. Azóta sem tudom elviselni az erőszakos embereket. Nem félek tőlük, csak egyszerűen taszítanak, mert kezelhetetlennek tartom őket. A sors fintora, hogy Misi már másnap várt a kapuban, hogy bo­csánatot kérjen. Elmondtam neki, nincs miért megbocsátanom. Há­lás vagyok, hogy megmutatta az igazi énjét. Megmutatta még akkor, amikor nem történt semmi visszafordíthatatlan közöttünk. Kértem, többet ne jöjjön. Elsírta magát, de nem érdekelt. Hónapokkal ké­sőbb láttam részegen tántorogni haza. Tudtam, hogy megtalálta a követendő apai utat, amiről biztosan nem tudtam volna letéríteni.

-    Belátom, nem egy húszéves fejével és érzelmeivel gondolkodsz -   szólalt meg Tamás -, nem bánod, hogy elmondtad?

-    Nem bánom, hiszen, ha csak te nyílsz meg nekem, akkor előbb-utóbb ellaposodik a beszélgetésük. Nem érzem úgy, hogy okom lenne megvonni tőled a bizalmam. Kérlek, mesélj, mi történt veled miután Zoja eltűnt az életedből.

-    Súlyos lelki válságba kerültem - emlékezett vissza Tamás, és nagyot kortyolt az italából -, ki tudja, mi lett volna, ha Zoja velem marad. Azt hittem, a szülei is kedvelnek, de csak színjátékot játszot­tak. Nekik küldetésük volt, amit végrehajtottak. Akkor határoztam el, hogy régiségekkel kezdek foglalkozni. Ha csűrni-csavarni akar­nám a múltat, azt mondhatnám, Zojának köszönhetem a műkeres­kedésem. Persze rengeteget dolgoztam, menekültem a bánatom elől. Nem adtam lehetőséget senkinek, hogy közelembe kerüljön, amíg ki nem hevertem a lelki traumát - Tamás letette a poharát. Észrevette, hogy Eszter elaludt a fáradtságtól.

Odalépett a fotelban alvó lányhoz, óvatosan átnyúlt a combja alatt, karját a nyakába vette. Felemelte, besétált vele a vendégszo­bába. Nagy kísértést érzett, hogy megszabadítsa Esztert a ruháitól, de végül csak a cipőt vette le a lányról, miután az ágyra fektette. Betakarta és megcsókolta a homlokát, amit Eszter halk dorombo­lással nyugtázott. Tamás nézte még egy kicsit, ahogy a vörös fürtök elterülnek a párnán. Várt, amíg Eszter légzése egyenletessé vált. Szerette volna a karjába venni a lányt és reggelig tartani, de megtar­tóztatta magát. Visszavonult, a karosszékben elszopogatta a sherryjét, miközben az alvó város lagymatag lüktetését figyelve maga is elálmosodott. Megnézte az órát, hajnali hármat mutatott. Fejbólintással nyugtázta, hogy reggelig még alhat úgy ötórányit, ami több a napi alvásigényénél.

LÉLEKCSAPDÁBAN XIX.