LÉLEKCSAPDÁBAN XXIX.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Eszter arra ébredt, hogy fázik. Kezében még mindig szorongatta az üres borospoharat. Megnézte az órát, reggel kilencet mutatott. A hónapok óta halmozódó kimerültség leverte a lábáról. Felkelt, rendbe tette magát és a szobát. Törődött volt, de beszélni akart Marcsival. A lelkében nem volt harag. Tudta, az egykori barátnője vallomása után ő is tartozik az eltelt jó pár év krónikájával. Be­kapott pár falatot, de még korán volt elindulni Nanóék házához. Leült hát a tornácon és rendezgetni kezdte gondolatait, még a jegyzeteit is elővette, hogy pontosan építse fel mondandóját.

Marcsi, amikor Tibi, a férje nem volt otthon, gyakran a nagyszü­lei házában tett-vett. Miután eltemették Nanót, sokáig győzködte a szüleit, hogy maradjanak a faluban. Nem sikerült maradásra bírni őket. A házat lányukra bízták és visszamentek Dunaújvárosba. Hív­ták Marcsit és Tibit, tartsanak velük, de a fiú határozottan kijelen­tette: „Parasztnak születtem, az is maradok, amíg a sárga agyagot rám nem dobják.” Ezzel részéről le volt zárva a költözés kérdése. Tibor ragaszkodott hozzá, hogy a szüleinél lakjanak. Marcsi segí­tett anyósának a házimunkát elvégezni és az aprójószágot ellátni, amíg az emberek dolgozni mentek a földekre. Tibi anyja főzni nem engedte a menyét. A konyha az ő birodalma volt, ahol még a segítsé­get is nehezen tűrte. Téltől tavaszig apa és fia kóstolgatták a szüreti nedűt, miközben megjavítottak mindent, amire nyáron nem tudtak sort keríteni. Így teltek, a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Ki­számítható volt minden. Marcsi tizenegyre végzett az állatok eteté­sével és az ólok takarításával. Utána szokása szerint tisztálkodott és átment a házba, ahol felnőtt. Szeretett hazamenni, húsz év után sem érezte otthonának Tibiék portáját.

Tizenegy óra után Eszter komótosan bezárta a házat és elindult, hogy törlessze adósságát. A két nő szinte egyszerre érkezett Nanó házához.

-     Azt hittem, többet nem akarsz találkozni velem! - mondta kö­szönés helyett Marcsi.

-     Szia! Reggelre jöttem rá, hogy adósod maradtam a történetem­mel. Beengedsz, mert itt a kapu előtt visszeres lesz a lábunk, mire végére érek a mondandómnak. Nem utasíthatsz vissza, én is meg­hallgattalak tegnap. – Nevette el magát Eszter.

-     Örülök, hogy eljöttél, tegnap nem mertem kérdezni semmit tő­led. Segíteni szeretnék, de nem akarlak faggatni - jelentette ki Mar­csi, miközben a ház felé tartottak -, kint üljünk le a tornácon, vagy inkább a házban szeretnél beszélgetni?

-     Szép időnek ígérkezik, szerintem maradjunk a tornácon, ott még nincs annyira meleg. Szeretnék kérni egy pohár teát, ha van itthon. Emlékszem, Napó tavasztól őszig gyűjtötte a gyógynövé­nyeket, Nanó pedig finomabbnál finomabb keverékeket készített belőlük. Nemcsak ízletesek voltak, hanem hatásosak is – emlékezett vissza Eszter.

-     Kötelességemnek éreztem Napó halála után, hogy folytassam a hagyományt. Szegény öregnek nem volt fiú unokája. Így nekem adta át a növény ismeretét. Nanótól pedig megtanultam, melyik mire való és mivel lehet összekeverni. Milyen teát szeretnél?

-     Nem aludtam sokat éjjel, jólesne valami frissítő hatású.

-     Akkor a legjobb lesz a csalán- és a babszakáll levelének a keve­réke. Mindjárt összekészítem, addig ülj le a tornácon - hagyta ma­gára Esztert, aki a régi fonott karosszéket választotta.

-     Mi is a babszakáll? - kiáltott hangosan Eszter, hogy a barátnője meghallja a konyhában a kérdést.

-     A másik neve zabgyökér - magyarázta emeltebb hangon bentről Marcsi, aki utána olvasott az öregek szájhagyományon alapuló tu­dományának. - Nanó főzött belőle főzeléket és levest is. A gyökeré­ből salátát szoktunk készíteni.

-     Marcsi perceken belül hozta a tálcát, rajta a gőzölgő kannával és egy dobozban a teakeveréket. Mindkét pohár mellé készített tea­tojást. Letette az asztalra a kannát és mindkét pohárba töltött a for­ró vízből.

-     A teát magadnak készítsd el úgy, mint régen - biztatta Esztert.

Amíg a teáikkal foglalatoskodtak nem beszéltek. Úgy tanulták

Nanótól, hogy a gyógytea csak akkor hat, ha teljes odaadással készí­tik. Eszter belekortyolt a teába, hátradőlt a karosszékben és halkan belekezdett a mondandójába.

-     Miután otthagytalak benneteket egymásba gabalyodva nem találkoztam Péterrel évekig. Jártam a magam útját és kerestem a boldogságot. Felnőttem, nővé lettem. Ne nézz ilyen furcsán. Nem tartogattam tovább Péternek magam. Számomra meghalt, akárcsak te. De ez nem lényeges. Tiszta kapcsolatban éltem. Nálam majd­nem húsz évvel idősebb férfi lett a társam. Mindketten függetlenek voltunk. Nem csábítottam el senkitől - tette hozzá epésen Eszter.

-     Péterrel akkor találkoztam ismét, amikor a kapcsolatom már egy esztendeje véget ért.

-     Bocsánat, de miért ért véget - kérdezett közbe Marcsi.

-     Úgy gondoltam, hogy nem érdekel ez téged. Ezért csak száraz tényeket mondtam. Ám, hogy kérdezted, hát beszélek róla. Tamás nagyszerű férfi, aki megbízható, kiegyensúlyozott ember. Amikor megismertem még csak tizenkettő múltam, de már akkor tetszett, az apát láttam benne. Akkor rendszeresen találkoztunk, anyám ke­zelőorvosa volt. Amikor rajtakaptalak titeket, ki akartam szaladni a világból, céltalanul mentem az orrom után. Így botlottam bele Nagylakiba a János-hegyen. Milyen érdekes a sors. Tamást neked és Péternek köszönhetem. Ha színpadias akarnék lenni, azt mon­danám, ti taszítottatok a karjaiba. Persze ez csak féligazság, de jól hangzik. Az igazság, mindketten életünk fordulópontjához értünk, amikor összefutottunk. Tamásra rátört a kapuzárási pánik, én pe­dig a kapunyitási pánik küszöbén toporogtam. Őszintén mondom, sajnáltam, amikor véget ért a kapcsolatunk. Ő volt az első férfi az életemben, ő tett nővé. Ő tanított meg a szerelemre. Figyelmes és odaadó társam volt. Általában a nagy korkülönbségű kapcsolatok­ból a fiatalabbak szoktak kilépni. Nálunk ez másképp történt. Gye­reket akartam tőle, ő pedig nem vágyott családra. Végül ő dobott ki, de ma már ezt másként látom. Nagylelkűen elengedett, akkor katasztrófaként éltem meg, hogy vége. Mostanra hálás szeretet­tel gondolok öreg barátomra. Néha látom őt, amikor a Margitszi­geten futja a köröket. Nem sokat változott csak a haja lett fehér. A szakításunk után végre elhelyezkedtem egy kicsi, de rohamosan fejlődő céghez. Bizonyos csatornákon keresztül olyan alkatrésze­ket szereztek be, amiket a szocialista országok nem kaphattak. Ezek­ből különböző berendezéseket építettünk, amikre olyan nagy volt a kereslet, hogy több évre biztosította a folyamatos megrendelést. A cég vezetőjével, Vági Zolival jó barátok lettünk. Zoli hosszan ud­varolt, de nem adtam be a derekam. Pedig minden szempontból jól kijöttünk egymással. De nem akartam feláldozni egy barátságot a testiség oltárán. Persze ezt te nem értheted - jegyezte meg maró gúnnyal a hangjában Eszter.

-     Értsd már meg te konok, sértődött barátnőm, hogy felesleges haragudnod ránk. Mi hibáztunk és megkaptuk érte a büntetésün­ket. Te pedig, azóta minden újonnan szerzett sebedért is minket okolsz. Ha így folytatod, akkor beállsz az örök vesztesek táborá­ba. Nézz rám, mennyire elhasználódtam már. Gyerek nélkül élünk Tiborral, ami faluhelyen szégyen. Melyikünkkel van a baj, azt nem tudhatjuk. A parasztembert nem lehet rávenni, hogy elmenjen az orvoshoz. Neki az a dolga, hogy eltartsa a családot, az asszonynak pedig szülnie kell, mert különben semmirevaló. Ezért gyakori, hogy az asszonyok a szomszéd falubeli férfitól esnek teherbe. Persze ezt nem verik nagydobra, így mindenki boldog. Az asszony kivételével, mert ő hordozza az igazság terhét. S bár rossz véleménnyel vagy ró­lam, de Tibit nem csaltam meg. Nem csaltam meg, mert láttam, mit okoztam, amikor belegázoltam az életetekbe. Nem csaltam meg, mert nem akartam a sírba vinni a gyermekem elől az apjának nevét -   osztotta meg terhét Marcsi.

-     Ne haragudj, megint a saját keserűségem ízével foglalkozom csak - csúszott ki Eszter száján. - Nem cserélném el az életünket. Zolival olyan jó barátok lettünk, hogy ő az egyetlen, aki mindent tud rólam. Sokszor sírtam a vállán és többször aludtam vele egy ágyban. De tiszteletben tartottuk a barátságunkat. Pedig voltak olyan pillanatok, amikor valamelyikünk szívesen átlépte volna a közösen vállalt távolságtartást, de szerencsénkre a másik mindig észnél volt. Megint csodálkozol. Hidd már el, nem vagyok fából és Zoli nagyon jó felépítésű, és markáns férfi. Mindezeken túl remek ember és főnök. Ő csinált belőlem kereskedőt és marketingszak­embert – vallotta be Eszter az igazságot, majd szünetet tartva folytatta - most, hogy Péter magához tért, elég volt telefonon szólnom, rögtön elengedett. Péterrel ’72-ben találkoztam ismét. Emlékszel, mindig gondot okozott a lázadó természete. Amíg együtt voltunk, addig próbálgattam szeretettel terelgetni, eltéríteni a politikától. Miután útjaink elváltak egymástól, Péterből elemi erővel tört elő a lázadó énje. Találkozásunk esztendejében részt vett a március 15-én tartott, nem hivatalos ünnepségen a Batthyány-emlékműnél. Előállították, nagyon csúnyán elverték. Tántorgott az utcán, amikor belébotlottam, először nem ismertem meg. Majd azt hit­tem, részeg. Mikor kiderült, mi történt vele, azonnal hazavittem és ápoltam. Olyan elesett volt, mint egy kisfiú. Belőlem pedig kitört a gondoskodó nő. Beszóltam Zolinak a munkahelyemre, megértett és szabadságot adott. Pár szép napot töltöttünk együtt, amikor kiderült, bíróság előtt kell felelnie az engedély nélküli fel­vonulásért, lázításért. Májusban kihirdették az ítéletét, öt évre száműzték a fővárosból. Kétségbeestem, alighogy egymásra ta­láltunk, máris külön akartak választani minket. Eszembe jutott az egykori fogadalmam, ami arról szólt, követem őt mindenhova. Másnap bementem a munkahelyemre, leültem Zolival és el­mondtam neki, nem tehetem meg, hogy a bajban elengedjem Péter kezét. Zoltán sokáig győzködött, hogy ne tegyem tönkre az életem. Abban maradtunk, hogy fenntartja az állásomat, ha eldön­töttük, hogy hova megyünk Péterrel, akkor jelentkezem és meg­beszéljük hogyan tovább.

LÉLEKCSAPDÁBAN XXVIII.