LÉLEKCSAPDÁBAN XXVII.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Később kiderült, az ügyészség a súlyosan sérült fiút annyira veszélyesnek tartotta, hogy elrendelte a letartóz­tatását. Nem sokra mentek vele, mert másnapra Bauer meghalt. Szóval éppen erről a tettről és a bátorságról meséltem az ártérben - kanyarodott vissza a saját történetéhez Péter -, amikor megje­lent Feri.

Egy darabig szótlanul ült Klári mellett, majd felpattant és kiabálni kezdett velem: „Mit képzelsz, te pesti úri gyerek? Idejössz összezavarni a gondolatainkat. Te hazaáruló vagy, akinek börtön­ben a helye.” Felnevettem ezeken a rágalmakon. Igaz, egy kicsit megszeppenve, mert feljelentés esetén biztos kaptam volna pár hó­napot lázításért. Feri tisztában volt ezzel, és szavamat akarta venni: „Most az egyszer még megbocsátok és elnézem a viselkedésed. Ha még egyszer rajtakaplak, vagy meghallom, hogy lázítasz a fennálló rend ellen, akkor rögtön szólok az elvtársaknak, akik tudják a dol­gukat.” Ettől elszakadt a cérna nálam, mondtam neki, bújjon az elv­társak seggébe. Feri felpattant a helyéről, én is felálltam, a köztünk feszülő ellentéttől szikrázott a levegő. Klári, hogy megakadályozza a nagyobb bajt, közénk ugrott, nekem háttal Ferire nézett és kérte szép szóval, hogy menjenek haza. Barátja azonban már elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, ráüvöltött a lányra: „Takarodj onnan, te cafka. Kije vagy te ennek az osztályellenségnek?” Klári tovább csitította: „Gyere kedves, édesanyám a kedvencedet főzte. Utána pedig hozzád bújok.” Feri felüvöltött: „Bújsz te a fészkes fené­be, te ribanc.” Keze meglendült, hiába mozdultunk, már nem tudta senki megakadályozni, hogy Klárit arcul üsse. A lány leesett a föld­re, zokogott, de folyamatosan hajtogatta: „Ferikém, Ferikém gyere, nem lesz semmi baj.” Mindnyájan álltunk és vártuk, hogy mi lesz. Feri tett néhány lépést felém és közben belerúgott a földön fekvő lányba.

Ez volt az a pillanat, amikor megmozdultam és egy hatal­mas jobb horoggal kifektettem Ferit. Odamentem hozzá, lehajoltam és a fülébe súgtam: „Takarodj innen, te pojáca. Szégyelld magad, amiért nőket ütsz meg. Ezt tanítják neked az elvtársaid.” Feri feltápászkodott a földről, Klári felé tántorgott, a lány ijedten húzta össze magát. Rászóltam: „Azt mondtam, takarodj és hagyd békén a Klá­rit!” Feri lehorgasztott fejjel eltántorgott a töltés felé. Lehajoltam Klárihoz, aki még mindig összegubódzva feküdt a földön. Nyugtat­gatva simogattam a haját és a hátát, lassan csitult a sírása. Feri tá­volodásával egyre bátrabb lett. Felült, tapogatta az arcát és a karját miközben halkan mondta: „Ilyen még nem történt eddig. Pofonokat már bőven kaptam, de belém még nem rúgott.” Mellé ültem a földre, jelenlétemmel igyekeztem erőt önteni belé. Kettesben maradtunk, a többiek szép lassan felszívódtak. Klári nem akart hazamenni, mert senki nem volt otthon, szülei rokonlátogatásra utaztak. Félt, hogy az este Feri rátöri az ajtót. Felajánlottam, hazakísérem és vele ma­radok. Meglepetésemre rögtön elfogadta az ajánlkozásomat. Annyit kért, várjuk meg, míg teljesen besötétedik. Nem akarta, hogy meg­lássák, hogy a szülei távollétében fiúkat visz a házba. Különben is a faluban mindenki úgy tudta, hogy Feri jegyese lesz hamarosan. Megértettem aggodalmát és elüldögéltünk az ártérben. Vártuk, hogy megszólaljanak a békák. Általában addigra már nem járkál­tak a faluban az emberek. Klári a várakozás közben faggatott, tudni akarta, mi történt Eszter és köztem. Meglepődött, amikor elmond­tam, hogy magam sem tudom, merre lehet Szent Iván-éj óta. S bár elismertem, hogy többet ittam a kelleténél, de szerintem ez nem adhat okot, hogy egész nyáron kerüljön. Klára sóhajtozott, ha Fe­rivel csak annyi gond lenne, hogy néha felönt a garatra, ő lenne a legrendesebb férfi a világon. Végre megszólaltak a békák jelezve, elérkezett az idő az indulásra. Úgy osontunk Kláriék portáljához, mint valami bűnözők. Reméltük, nem látott meg senki. A házban bezártuk a spalettákat. Megvacsoráztunk, tényleg finoman főzött Klári édesanyja. Jóféle székelykáposztát készített, sok hússal édes káposztából. Egy percig nem bántam, hogy Feri kimaradt ebből az ízletes vacsorából. Klári térült-fordult és egy üveg vörösbor került az asztalra. Töltöttem a poharainkba koccintottunk, a bor gyorsan a fejünkbe szállt. Megsimogattam Klári arcát, ahova a pofont kapta. Klári belepirult, majd ajkát a tenyeremre szorította és belecsókolt. A meglepetéstől szólni sem tudtam, de a vágyamat felkorbácsolta a hálás felkínálkozás. Felemeltem a fejét, belenéztem a szemébe, majd lassan az ajkára borultam. Klári szenvedélyesen viszonoz­ta a csókot. Egy percre megfordult bennem, hogy nem tehetem, hiszen egy barátom leendő jegyesét szándékozom ölelni. De rög­tön kikapcsoltam a lelkem jó szándékú vészjelzését. Nem lehet a barátom, aki állandóan fenyeget és kezet emel a nőkre. Klári nem tiltakozott, amikor karomba vettem, az ágyhoz vittem és lecsókol­tam róla a ruhát. Egész éjjel szeretkeztünk, mindketten égtünk a vágytól és úgy éreztem, a bosszú is forrót bennünk. Reggel Klári már felöltözött, mire felébredtem. Kérte, maradjak, ha jól érzem ma­gam. Maradtam, mert bár nem volt az esetem Klári, de olyan odaadóan ölelt, hogy nem volt ellenemre egy újabb éjszakai ágycsata. Harmadnapra Klári feszült, ideges lett. Hiába csókolgattam a sző­ke pihéket a nyakán, eltolt magától. Egyszer csak megszólalt: „Pé­ter, képtelen vagyok kimenni az emberek közé. Odaadtam magam neked, mert haragudtam Ferire, de nem vagyok szerelmes beléd. Nem merek kilépni az utcára, mindenki látni fogja rajtam, hogy veled voltam.” Hiába próbáltam meggyőzni őt, hogy én sem va­gyok szerelmes belé és ember nincs, aki megmondaná, hogy lefe­küdt velem. Ő kitartott a rögeszméje mellett. Arra kért, késő este menjek csak el, ne lásson meg senki. Próbáltam közeledni hozzá, hogy megvigasztaljam, de lehangoló volt, nem tiltakozott, úgy vi­selkedett, mint egy báb. Végre beesteledett és magára hagytam Klárit a rögeszméjével. Szinte elmenekültem a házuktól, pedig reggel még lett volna kedvem egy kicsit elhancúrozgatni vele. Este az ártérben, mindenki örült nekem. Aggódtak, nem tudták, hol vagyok. Elmesélték, hogy Feri a tanya körül ólálkodott há­rom napig, elégtételt akart venni rajtam a jobbhorogért. Akkor értettem meg, hogy Feri elméje nem tiszta, a barátnőjét fel sem kereste, hanem csak a bosszú forrt benne. Alattomosan viselke­dett, nem megkeresett, hanem lesett rám. Úgy akart megtámadni, hogy előnyben legyen. Tibi, a nagyra nőtt, jólelkű parasztgyerek félrevont. Úgy mondta, hogy senki ne hallja: „Kerüld el Klárit, a környékére se menj, ha kiderül, hogy ott töltötted az elmúlt na­pokat, akkor itt vér fog folyni.” Megköszöntem Tibi nagylelkű­ségét, de ő hárított: „Nem miattad szóltam. Nem szeretném, ha Klári vagy Feri valami nagy bajba keveredne. Te majd megvéded magad, nem féltelek”. Napokkal később Feri apja elkapott, amikor az ártérbe tartottam. Kérte, hagyjam abba a lázítást. Megígérte, nem szól senkinek, mert szégyenkezik Feri viselkedése miatt. De figyelmeztetett, a fiáért nem tud felelősséget vállalni a jövőben. Elgondolkodtam, hogy rövid idő alatt a második figyelmeztetést kaptam, elhatároztam, hogy egy kicsit kivonom magam a helyi kö­zösség életéből és felutaztam Pestre - fejezte be Péter a történetét.

-    Mi történt Klárival, találkoztak még? - kérdezte a terapeuta.

-    Nem találkoztunk többet kettesben - merengett el Péter -, annyit tudok, hogy Klárit a kalandunk után valamivel fele­ségül vette Feri. A házasságuk mindennek mondható volt, csak boldog­nak nem. Szerencsétlen lány depressziós lett a sok veréstől, vagy talán alkatilag volt hajlamos a szorongásra. A mai napig több időt tölt az ideggondozóban, mint otthon. Feri pedig valahol teherautó­sofőrként dolgozik, ha nem vezet, akkor a kocsmában tölti az idejét és addig iszik, amíg lát.

-    Örülök, hogy nem hagyta elveszni ezeket az emlékeket, még mindig sok részlet hiányzik, de úgy érzem, ha eszébe jut majd a többi részlet, akkor a mai elbeszélése fontos szerepet kap a történtek tisztázásában - összegezte Kata a hallottakat.

-    Ennyi, nem mond véleményt, nem tör pálcát fölöttem? - vonta kérdően fel a szemöldökét Péter -, arra számítottam, hogy egy rö­vid véleményt azért megoszt velem.

-    Nem az én dolgom, hogy véleményt mondjak, vagy pálcát tör­jek. Nekem az a dolgom, hogy segítsek az emlékezetét visszahozni. Miért gondolja, hogy nekem ítélkeznem kell? Szerintem magában már megszületett az ítélete, csak mástól szeretné hallani. Sajnos eb­ben nem segíthetek. Ezt magának kell kimondania, ha eljön az ide­je. Ne rágódjon ezen. Fontosabb, hogy a múltban történteket minél pontosabban visszaidézze. Az ítélkezést hagyja későbbre, amikor már tiszta minden emlék. Most mennem kell, várnak rám - állt fel Kata, és búcsút intve, magára hagyta Pétert.

LÉLEKCSAPDÁBAN 26.