„Megyek, megnézem az életet.” Elképzelem a gazdát, aki kiment a földre, szemrevételezte a kalászt, amely magában rejtette az életet. Az életet, amiből lisztet őröltek, dagasztottak, kelesztettek és végül kenyeret sütöttek. Amit Jézus tanítása szerint kértek: „… Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket,…” Milyen szép is ez a könyörgés, amiben az életet kérik a testnek és a léleknek, mert míg a testnek a kenyérre, addig a léleknek a megbocsátásra van szüksége. A középkorban nagy becsben tartották az új kenyeret, bevitték a templomba megszentelni. Majd következtek az aratóünnepek, a panem et circenses (kenyeret és cirkuszt) régi római elvét követve. Mindeközben majdnem elfeledtük, hogy az új kenyér ünnepe nem csak kenyérkérdés. Mint ahogy Szent István sem csak egy a királyaink közül. Pedig gyakran felerősödnek a történészek hangjai, akik nem az államalapító uralkodót látják benne, hanem a keménykezűt, aki nem válogatott az eszközökben, hogy elérje a célját. Pedig az idő őt igazolta, mert ezer éve él a nemzet. A belső viszályok ellenére, Mária oltalmába ajánlott hazánk – mint annyiszor már a történelem során – talpon marad, dacolva minden próbálkozással, ami a függetlenség helyett a jobbágysorba taszítana. Az új kenyér az ünnepen hangsúlyosan jelenti az életet, az isteni gondviselést, a munkát, a verítéket, az imádságot, ígéretet és az áldást. Ezért az ünnepet bátran nevezhetjük az élet ünnepének. Amennyiben sikerül a megbocsátást az ünnep részévé tenni, akkor teljesedik ki az új kenyér napja. Az államalapító akarata szerint Európa közepén erős keresztény államként maradhat meg magyarnak az ország. A kenyeret meg tudjuk termelni, már csak a megbocsátás erényét kell gyakorolnunk, hogy ne egymás kedvét szegjük, hanem az új kenyerünket – közösen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése