LÉLEKCSAPDÁBAN XXVI.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 

ami 2011-ben jelent meg.

-    Eszterrel, miként békültek ki?

-  Sehogy, akkor sehogy. Mikor pár nappal később visszamentem a tanyára, kerestem mindenfelé, de eltűnt. Az édesanyja nyomaté­kosan megkért, hogy ne tegyem tönkre a lányát és hagyjam békén örökre.

-    Nem értettem, hogy egy részegen eltöltött Szent Iván-éj miért vezetett ide. De úgy döntöttem, ha Eszternek ennyit jelentettem, ak­kor ennyi volt a nagy szerelem. Lejártam az ártérbe. Beszélgettünk a fiúkkal, lányokkal. Sem Eszter, sem Marcsi nem jött le, amikor én ott voltam. Eszterrel '72 nyarán találkoztam Budapesten. Romok­ban voltam, akkor engedtek ki a rendőrségről, ahova azért vittek be, mert március 15-én részt vettem az államrend megzavarására irá­nyuló szervezkedésben - ismertette a bűnét Péter cinikusan.

-    Mi történt, kitört magából a forradalmár? - kérdezte Kata a jegyzeteiből felpillantva.

-    Igen, időről időre fellángolt bennem egy hamis küldetéstudat. Magának történelem, nekem az életem része az a március 15-e. Ki­mentem kokárdával a szívem felett a Petőfi-szoborhoz, ahol a hiva­talos ünnepség zajlott. A szokásos frázisokat puffogtatták a szóno­kok, nem beszéltek a szabadságharcosok legfőbb céljáról, a magyar függetlenségről. Az ünnepség végén néhány százan fiatalok elindul­tunk a Kossuth-szoborhoz, útközben 1848-as dalokat énekeltünk, onnan átmentünk a Batthyány-örökmécseshez. Elénekeltük a Him­nuszt és a Szózatot. Beleborzongtam, amikor több száz ember szaval­ta a Nemzeti dalt. Biztos ismeri azt az érzést, amikor az ember tor­kában gombóc növekszik, a hangja el-elakadt, és szeméből a könny mindenáron ki akar csordulni. Fergeteges érzés, aki nem érzett még soha ilyet, annak nincs rend a lelkében és a szíve kőből van. Egy egyetemista az emlékmű talapzatára lépett és beszélni kezdett a tö­meghez: „Hallgassatok meg: két évvel ezelőtt én már megjártam ezt az utat... Lázadók vagytok, de fiatalok, ez a lázadás jogos és alapjá­ban becsületes. Ti most bűnösnek érzitek magatokat, és mindennel szembeszálltok, mert szembekerültetek a törvény képviselőivel. Jogotok van keresni azt a lényeget, amin változtatni kell. Ti becsü­letesek, őszinték és magyarok vagytok, nem kell innen settenkedve, lesütött szemmel, bűnös érzéssel elmenni...” A rendőrök szétker­gették a tömeget, néhányan a Lánchíd felé menekültünk. Nem em­lékszem, hogy került a kezembe egy nemzeti színű zászló, valame­lyik menekülő nyomta a kezembe. A rendőrök körbefogtak, rám ve­tették magukat és letepertek, ütöttek, rúgtak és gumibotoztak.

Elő­állítottak, másnap reggelig étlen-szomjan tartottak, nem alhattam. A kihallgatók óránként váltották egymást. Mindegyiküknek más volt a taktikája. Azt akarták megtudni, hogy kik a társaim és milyen cselekményeket akartunk végrehajtani aznap. Másnap késő délután váratlanul hazaengedtek, de figyelmeztettek, ezzel nincs lezárva az ügyem. Összeverve, éhesen, szomjasan és kialvatlanul botladoztam hazafelé, amikor megszólított Eszter: „Péter, te vagy az? Mi történt veled? Engedd, hogy segítsek. Hova tartasz?” Éreztem hangjában az aggódást és ez feledtette az összes kínomat. Röviden elmondtam neki, mi történt előző nap. Eszter ellenkezést nem tűrve kijelentet­te, akkor rögtön hozzájuk megyünk, az édesanyja nincs otthon, nem kell aggódnom. Nem tiltakoztam, szükségem volt a szeretetére. Há­rom év telt el, hogy különváltunk, azt hittem, elfelejtettük egymást. Egyszer csak megint éreztem azt a belső remegést, amit akkor érez­tem utoljára, amikor először találkoztunk. A rám törő ismerős ér­zések feledtették az állapotomat. Amint megérkeztünk Eszterhez, rögvest megtöltötte a kádat meleg vízzel és rám parancsolt, hogy vetkőzzek. S bár láttuk egymást már meztelenül, mégis egy kicsit zavarban voltam. Eszter elnevette magát és kihívóan megkérdezte: „Menjek talán ki?” Világért se szerettem volna, ha kimegy. Félretet­tem - a számomra sem érthető - szemérmességet és ledobtam a ruháimat. Beültem a kádba és nyújtózkodva élveztem a meleg vizet. Eszter gyorsan összeszedte a ruháimat és betette őket a mosógép­be. Tiltakozni sem volt időm, máris beindította a masinát majd a kád szélére ült és a legnagyobb ártatlansággal kérdezte, hogy meg­moshatja-e a hátamat. Úgy viselkedett, mintha tegnap találkoztunk volna, nem pedig pár éve. Mindketten éreztük, hogy a múltról nem szabad beszélnünk. Megmosta a hátam, majd kiment, hogy teát főz­zön. Mire visszajött már aludtam a kádban. Óvatosan felébresztett, megtörölt és a frissen vetett ágyához vezetett. Bedőltem az ágyba és egyhuzamban aludtam huszonnégy órát. Néha félálomban lehet­tem, mert éreztem, hogy Eszter mellém fekszik és melegít a testé­vel. Nem is akartam felébredni, azt hittem, hogy ez csak egy álom. A hosszú alvásból ébredve sajgott mindenem. Tudja, ha megverik az embert, akkor az igazi fájdalmakat másnaptól érzi. Eszter ápolt és gondoskodott rólam, édesanyja szanatóriumban volt az idegei miatt. Így nyugodtan maradhattam. Mivel menni is alig bírtam, Esz­tert kértem, hívja fel a szüleimet, hogy tudjanak felőlem. Eszter sá­padtan tért vissza, leült az ágyra és sírva fakadt. Hosszasan faggat­tam, mire sikerült kihúznom belőle, mi bántja. Engem is letaglózott a hír, amit a szüleimtől hozott. Vádlottnak idéztek egy gyorsított tárgyalásra május 15-én 8 órára a Pesti Központi Kerületi Bíróság­ra. Simogattam a gyönyörű vörös fürtjeit és nyugtattam: „Ne félj, már nem akasztanak, ilyenekért”. Eszembe jutott, amit három éve mondott és nagyon bennem maradt. Visszaidéztem a gondolatait: „...ismét lesznek, akik megpróbálják. Addig próbálják az igazság zászlaját bontogatni, míg belekap egy friss szellő és meglobogtatja. A lobogó alatt fiatalok és idősek sorakoznak, közösen emelik majd magasra, hogy mindenki lássa.” Eszter a könnyeit törölgetve ugrott a nyakamba és hosszan csókolt, mint aki attól fél, hogy elveszíti a szerelmét. A május olyan gyorsan eljött, hogy még a verés sem múlt el nyomtalanul. A bíróság nem sok időt vesztegetett rám, öt évre kitiltottak Budapestről, azzal a megkötéssel, hogy havonta Buda­pesten kellett jelentkeznem a nevelőtisztemnél. Érzi a hatalomban rejlő tudatos ellentmondást? Kitiltanak, de mégis havonta vissza­rángattak. Ha nem jöttem, a börtönt kockáztattam, ha jöttem, akkor is, hiszen az ítélet szerint nem tartózkodhattam a fővárosban - ne­vetett fel kényszeredetten Péter, aki szinte megfiatalodott, hogy az emlékeire rátalált. - Egy hónappal később ítélték el Szalay Miklóst egy év nyolc hónapi fegyházban letöltendő szabadságvesztésre. Ő beszélt a tömeghez a Batthyány-mécsesnél.

- Mit csinált, amikor sem Marcsi, sem Eszter nem volt jelen az életében - akasztotta meg kérdésével Kata, a férfi visszaemlékezé­sét. Kíváncsi volt, Péter visszatalál-e az félbehagyott történethez.

- Majdnem elterelte a gondolataimat, pedig azért kértem a soron kívüli beszélgetést - komorodott el Péter -, nehéz róla beszélnem. Amikor Eszter eltűnt nem éreztem a hiányát. Éltem a mindennapjai­mat. Délelőttönként dolgoztam a tanyán, délutánjaimat pedig az ár­térben töltöttem. Feri, aki az egyik legjobb barátom volt korábban, az apjára ruházott párthatalmat önkényesen kiterjesztette magára. Barátait elmarta maga mellől, utasítgatott és fenyegetett mindenkit. Klári a maga odaadó egyszerűségével próbálta szerelme parancsol­gató fellépését tompítani, de egyre nehezebben sikerült megfékezni Ferit. Mindennapra jutott egy-egy kisebb-nagyobb civakodás. Nem is jó szó a civakodás, mert csak Feri veszekedett, Klári pedig angyali türelemmel tűrte a szidalmakat. Nem mindig ő volt a célpont. Ám amikor valaki ellenkezett Ferivel, akkor annak mindig Klári itta meg a levét. Nemcsak én, hanem a többiek is gyakran védelmünkbe vet­tük Klárit, mert nem bírtuk elviselni, hogy egy lánnyal így bánjanak. Egyik nap Feri a szokottnál is durvább volt Klárival. Bár nem vele volt baja, velem perlekedett aznap. Rólam leperegtek a sértegetései, mert nem tartottam hitelesnek őt. Szerintem a pártban átmosták az agyát és így lettek a barátaiból ellenségek. Sajnáltam, hogy nem tu­dok segíteni rajta. Engem azért támadott, mert nem rejtettem véka alá gondolataimat az elvtársairól. Éppen Bauer Sándorról beszél­tem a többieknek, arról a fiúról, aki a felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum kertjében '69. január 20-án, tiltakozásul a Csehszlovákia megszállása miatt. Ismeri a történetét? - kérdezte Katát, aki nemet intett a fejével. - Ha nem bánja, akkor röviden összefoglalom. Azt nyilván tudja, hogy '68 augusztusában a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába, hogy megakadályozzák a cseheket a kitűzött reformjaik végrehajtásában. Titokban történt mindez, nem írtak róla a lapok, nem szólt róla a rádió sem. Akit érdekelt, azért a Szabad Európa Rádióból tájékozódhatott az eseményekről. A Ká­dár-rendszer csapatai is részt vettek ebben a szégyenletes akcióban. Jan Palach, a prágai Károly Egyetem filozófiai karának a hallgatója tiltakozásul a cseh függetlenség lábbal tiprása ellen kétségbeesett tettre szánta el magát. '69. január 16-án a prágai Vencel téren cseh nemzeti zászlóba burkolódzva, benzinnel leöntötte, majd felgyúj­totta magát. Három nappal később belehalt a sérüléseibe. Január 25-én temették: a szertartás szovjetellenes tüntetéssé vált. Az ifjú filozófiahallgató földi maradványait egy prágai temetőbe helyezték el. Sírjára Olbram Zoubek cseh szobrászművész készített emlékmű­vet. Sírja a cseh ellenállás, a kommunizmus és a szovjetellenesség szimbóluma lett. Rengetegen keresték föl, hogy fejet hajtsanak Palach emberi nagysága előtt. A csehszlovák hatóságokat ez nagyon zavarta, tehetetlenek voltak, ezért 1973-ban egy éjszaka kihantolták Palach holttestét, elhamvasztatták és a hamvakat tartalmazó urnát elrejtették. Az emlékművet pedig lerombolták.

-    Akkor erről hallottam a napokban, hogy megkerült az urna, amit országos tiszteletadás mellett temettek el újra - csillant fel Kata szeme -, de jó, hogy maga ennyi mindent átélt és mesél róla. A mi generációnk nem ismerhette meg a közelmúlt történelmét.

-          Bauer Sándor hasonlóan Palachhoz, leöntötte magát benzin­nel és meggyújtotta a ruháját. Kezében nemzeti színű zászlót tar­tott. A helyszínen lévők megpróbálták eloltani. A kérdésre, hogy miért tette, azt válaszolta: „...eszme nélkül nem él, csak létezik az ember... Tűzhalált halok, akárcsak az a csehszlovák fiatal, aki Prágában gyújtotta fel magát, így tiltakozva az orosz megszállás ellen.” A hivatalos álláspont apró hírként jelent meg az újságok­ban. Az ipari tanuló fiút gyenge idegzetűnek nyilvánították, aki már néhány éve megpróbált öngyilkos lenni. Döbbenetes hazugság volt, de a hatalom nem merte felvállalni, hogy hős legyen a fiúból. Szüleinek azt írta tettének elkövetése előtt: „…szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek.” - tudtam meg a Szabad Európa Rádióból. Később kiderült, az ügyészség a súlyosan sérült fiút annyira veszélyesnek tartotta, hogy elrendelte a letartóz­tatását. Nem sokra mentek vele, mert másnapra Bauer meghalt. Szóval éppen erről a tettről és a bátorságról meséltem az ártérben - kanyarodott vissza a saját történetéhez Péter -, amikor megje­lent Feri.

LÉLEKCSAPDÁBAN XXVI.