LÉLEKCSAPDÁBAN XIX.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből,
ami 2011-ben jelent meg.

-    Megengeded, hogy rendbe szedjem magam egy kicsit? - for­dult a férfihoz, miután a fotel melletti asztalkára helyezte a virág­csokrot.

-    Természetesen, ismered a járást. Ha valamire szükséged van, szólj. Megterítek, mire elkészülsz.

Eszter átvette a táskát Tamástól és a vendégszobába ment. Kör­benézett, de makulátlan rendben találta az ágyat és minden olyan volt, mintha itt sem járt volna az előző éjszaka. Gyorsan kipakolta a ruháit az ágyra, hogy ne gyűrődjenek. Fehér, leheletvékony blúzt, zöld, térdig érő, bő nyári szoknyát választott, amiket magával vitt a fürdőszobába. Nem győzött betelni a márványborítás eleganciá­jával. Levetkőzött és gyorsan lezuhanyozott. Úgy érezte, meg kell szabadulnia a faluban rárakódott szennytől. Kilépve a zuhany alól a tükörben megpillantotta magát. Meglepődött, hogy milyen jó ala­kú lány köszönt vissza rá. Integetett a tükörképének, majd elfedte meztelenségét a törülközővel. Szerette hosszan végig dörzsölni a testét, hogy kipiruljon. Magára kapta a kiválasztott blúzt és szoknyát. A tükör­ből ismét önmagára mosolygott. Elégedett volt az összhatással. Be­illatosította magát és félmagas sarkú cipőben elindult a könyvtár­szobába.

-    Nagyon megvárakoztattalak? - kérdezte a könyvtárszobába lépve.

-    Nem, nem, éppen csak elkészültem. Szeretném, ha becsuknád a szemed és ideadnád a kezed. Ne félj! Ne leselkedj - kapta rajta Esztert a férfi.

-    Ééén... dehogy leselkedem, csak nem tudom becsukva tartani a szemem - magyarázkodott Eszter.

-    Óh, ha csak ez a baj, akkor segítek - lépett a lány mögé Tamás, zakójának zsebéből előhúzott egy vékony fekete selyemkendőt és bekötötte Eszter szemét - ez majd segít, hogy ne csalj.

Miután meggyőződött, hogy a lány nem lát semmit, gyengéden megfogta a kezét, a könyvespolchoz mentek, ahol a nappaliba veze­tő rejtett ajtó volt. Megnyomta a polcon a titkos kapcsolót, a nehéz könyvekkel megrakott polcok hangtalanul nyíltak szét, hogy kitá­ruljon a tér a nappali és a könyvtárszoba között. A szobában csak gyertyák világítottak, Tamás ismét megérintette a kapcsolót, amitől a rejtett ajtó bezárult mögöttük. Esztert az asztalhoz kísérte, széket tolt alá és egy kis türelmet kért. Eszter mozdulni sem mert. Nem félt, de szokatlan volt számára a helyzet. Ezt megelőzően kiskorában - fogócskázás közben - kötötték be a szemét. Gondolatait Tamás hangja szakította félbe.

-    Ne haragudj. Tudom, bizarr helyzetbe hoztalak, de megígértem nem lesz bántódásod.

-    Remélem - szólalt meg Eszter -, nem valami buta tréfát készí­tesz elő.

-    Majd meglátjuk, mennyire buta, de tréfának nem nevezném

- válaszolt Tamás.

-    Nem hagysz egyedül sokáig, ugye? - kérdezte egy kis aggoda­lommal a hangjában a lány. Válasz nem érkezett. Mocorogni kezdett a széken, megfordult a fejében, hogy leveszi a szeméről a kendőt. De nem tette. Gondolta, ez egyfajta bizalomjáték, aminek az eredménye fontos a férfinak. Nem akart elbukni a vizsgán, ezért nem nyúlt a kendőhöz. Kíváncsisága percről percre nőtt. Érezte, nagy önuralomra van szüksége, hogy a szemkötőt ne tépje le magáról.

-    Látom, jól viselkedtél - dicsérte Tamás a szobába lépve -, már csak néhány percig kell kibírnod és ismét mindent láthatsz.

A férfi ügyesen, mint egy gyakorlott pincér az asztalra tette a bal karjára felpakolt tányérokat. Mindegyiken valamilyen tengeri finomság volt. Eszter nem érezhette az illatokat, mert a tányérok­ra boruló üvegburák alól nem szabadulhattak ki. Tamás az asztalra szánt gyertyákat nem a nappaliban gyújtotta meg, hogy a lány ne találhassa ki, mire készül. Végezetül a rózsacsokrot egy gyönyörűen csiszolt ólomkristály vázában helyezte az asztal közepére. Megnéz­te az asztalt és a fejéhez kapott, majdnem elfeledkezett a rákcsipe­szekről és a kötelező tálkákról, amelyekbe a citromos vizet kell töl­teni a kézmosáshoz. Gyorsan pótolta a hiányosságokat, majd Eszter mögé lépve kioldotta a selyemkendőt, ami a lány ölébe hullt. Eszter percekig nem jutott szóhoz, amikor megpillantotta az asztalt a sok ismeretlen színes étellel.

-    Ez olyan, mint a mesében - szólalt meg őszinte ámulattal, el­kerekedő szemekkel. - Még nem kóstoltam egyik ételt sem, ami az asztalon van. Zavarban vagyok. Azt se tudom, melyikkel mit kell kezdeni. Ígérd meg, hogy nem nevetsz ki.

-    Dehogy nevetlek, nem a te hibád, hogy nem ismered ezeket az ételeket. Tegnap már meséltem, hogy Párizsban éltem, ott ezek hétköznapi ételeknek számítanak.

-    Értem, de hol szerezted be ezeket?

-    Szerencsére jó a kapcsolatom a francia nagykövetséggel, így nem jelent gondot a beszerzés. Az egyik dolgozójuk felesége a páciensem. Lássunk hozzá, emelte le az egyik tányérról az üvegburát. Ezek királyrák-ollók. Nézd, megmutatom, hogyan kell kibontani őket - kezé­be vette a rákcsipeszt és beleillesztette az ollót, majd egy határozott mozdulattal összeroppantotta a páncélt. A vörös páncél szétnyílt és láthatóvá vált a hófehér hús. Tamás a rákhúst a lánynak kínálta, aki átvette és bizalmatlanul vizsgálgatta, szagolgatta. A férfi újabb dara­bot pucolt, ujjai közé fogta a húst és beleharapott. Eszter óvatosan letört egy darabkát a sajátjából és bekapta. Félénken forgatta nyelvé­vel a húsdarabot, ami meglepetésére nagyon ízletes volt. Ezen felbá­torodva jóízűen harapott bele a kezében tartott darabba.

-    Megpróbálhatom a következőt kinyitni? - kérdezte, miközben érdeklődve vette kézbe a tányérja mellé készített rákcsipeszt.

-    Persze - tette le kezéből Tamás a húst a tányérjába. Ujjait bele­mártotta a kézmosó edénykébe, majd megtörölte a damaszt szalvé­tába. Eszter elszégyellte magát, letette a csipeszt és ő is megmártot­ta az ujjait a kézmosó edénykében.

-    Azt hittem, hogy ez egy speciális üdítőital - csúszott ki a száján -, ne haragudj! Mondtam, hogy nem vagyok hozzászokva az előke­lősködéshez - mentegetőzött, mérgesen összehúzva a szemöldökét. Szemeiben összefutott a könny. Dühös volt magára, amiért nem tud megszabadulni a rossz szokásától, hogy a gondolatait akaratlanul kimondja.

-    Egy pillanatig se szégyenkezz amiatt, hogy nem tudod, mi mire való. Nem az a szégyen, ha valaki nem ismer valamit. Akkor kelle­ne szégyenkezned, ha nem is szeretnéd megismerni. Sokaknak van miért szégyenkezniük. Büszkék a tudatlanságukra és kérkednek is vele. Láttam, amikor valaki megitta a kézmosó tálká­ból a citromos vizet és kért egy újabbat a pincértől. Amikor az asz­taltársai felhívták a figyelmét, hogy mi célt szolgál a tálka, legyintett és kijelentette, hogy náluk már van mosdókagyló és ők ott mossák a kezüket.

-    Vigasztalni akarsz! - kacagott fel Eszter -, ennyire azért nem lehet valaki faragatlan.

-    Nem akarlak vigasztalni, nincs miért. El sem tudod képzelni, hogy milyen sokan vannak, akik nem tudnak, és nem is akarnak vi­selkedni.

Tamás segítségével Eszter hamar elsajátította a rákcsipesz hasz­nálatát. A férfi gyakorlott mozdulattal kibontotta a pezsgőt és töltött a poharakba. Koccin­tottak, majd megkóstoltatta a lánnyal a lepényhalat, a kagylót és a csigapástétomot. Desszertként baklavával kínálta a lányt. Eszter nem ismerte a baklavát, s bár édesszájúnak tartotta magát a dió, a mandu­la, a cukor, a fahéj, a szegfűszeg és a méz egyvelege összetapasztotta a száját, akár a törökméz. A vacsora végeztével Tamás ajánlotta, hogy helyezkedjenek el az ablaknál álló fotelekben és egy kis száraz sherry-vel öblítsék le a keleti édességet. Eszter örömmel fogadta az ajánla­tot, gondolta, most lesz alkalma kifaggatni a férfit miért él egyedül.

-    Köszönöm a fenséges vacsorát és azt, hogy olyanokat mutatsz meg, amivel még életemben nem találkoztam - kezdett bele Eszter a kérdésének előkészítésébe -, szeretnék valamit kérdezni. Ha nem akarsz válaszolni, akkor ne válaszolj. Ígérem, többet nem hozom szóba.

-    Rajta, kérdezz! - biztatta a férfi -, de előbb igyunk egy kortyot ebből a kitűnő spanyol borból. Ez a figyelemre méltó ital Jerez de la Frontera városából származik. A várost régen az angolok Sherry-nek nevezték, innen kapta nevét a bor, szólj rám, annyit beszélek, hogy elfelejted a kérdésed.

-    Szeretem hallgatni, amikor mesélsz. Annyi érdekes, újdonsá­got tudok meg tőled. Hálás vagyok, amiért megosztod velem az is­mereteidet. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy miért élsz egyedül. Szeretném, ha beszélnél róla.

-    Hát nem köntörfalazol, rögtön a dolgok közepébe vágsz - pró­bált időt nyerni Tamás.

Tudta, ha most kitér, nem válaszol a lány kérdésére, vagy mel­lébeszél, akkor végleg elveszítheti Eszter bizalmát. Nem akart koc­káztatni, nagyon tetszett neki a lány. Nem szívesen beszélt a kap­csolatairól, mert bár egyedül élt, azért mindig voltak nők, akik mel­lészegődtek, de társává egyikük sem vált.

-    Nem lehet a kérdésedre röviden válaszolni - fogott bele Tamás. Arról már meséltem, hogy hatévesen mentünk ki Svédországba. Ki­csit visszahúzódó lettem, igyekeztem hasonlítani a svédekhez. Ba­rátaim nem nagyon voltak, az iskolában mindenki csak „a” magyar­nak nevezett. Képtelenek voltak megjegyezni a keresztnevemet, a vezetéknevemet pedig nem is tudták kimondani. Tizennégy évesen, a korombeli fiúkhoz hasonlóan, férfiújságokból ismerkedtem a női testtel. Körülbelül akkor költöztünk az Államokba. A középiskolát már ott kezdtem. Amerikában egy kicsit könnyebb volt a helyzetem, mivel a kutatóközpont, ahol a szüleim dolgoztak az egyik egyetem­hez tartozott, így ott laktunk az egyetemi városban a többi kutató­val. A világ minden részéből igyekeztek az amerikaiak odacsábítani a legjobb tudósokat. Az amerikaiakon kívül lengyeleket, szerbeket, németeket, magyarokat, indiaiakat, japánokat és cseheket sikerült a kutatócsoportba csábítani. Egy év se telt el, kialakultak a barátsá­gok a családok között. Segített ebben, hogy a kutatásban résztvevők sokszor éjjel-nappal bent maradtak a laboratóriumokban. Az ott­honmaradottak pedig igyekeztek értelmesen eltölteni az idejüket, egymást segítve. Mivel nekem anyám és apám is kutatóként dolgo­zott, sokszor voltam egyedül. Szüleim megkérték az egyik lengyel kollégájuk feleségét, hogy tartsa rajtam a szemét. Gyakran töltöt­tem náluk a napjaimat, sőt az egyik vendégszobát is berendezték nekem, hogy ne kelljen egyedül lennem otthon, amikor a szüleim éjszaka dolgoznak. Seweryna negyvenéves, csinos, fitos fehérnép volt, gyönyörű szőke hosszú hajjal, amit gondosan befonva viselt. Lánya, Zoja velem egykorú minden iránt érdeklődő, a nőiesség je­gyeit még csak bimbójában hordozó, az anyja vonásait öröklő, cserfes fruska volt. Szívesen töltöttük együtt az időnket. Megbeszéltük, hogy megtanítjuk egymásnak az anyanyelvünket. Nekem könnyeb­ben ment a lengyel, mint neki a magyar. Tizenhat évesen megsze­reztem a jogosítványt. Szüleim felnőttként kezeltek, így a jogosít­vánnyal együtt megkaptam az apai engedélyt a családi Buick Series 50 Super vezetésére. Egy igazi különlegesség volt a kocsi. Hatalmas kombi, aminek az ajtói kívülről faborításúak voltak. Attól kezdve gyakran csavarogtunk Zojával különösen a szünidökben. Bejártuk a közeli és távoli tájakat. Gyakran leruccantunk az óceánhoz. Zojában korábban és hevesebben ébredt a szexuális kíváncsiság, mint ben­nem. Én még jól elvoltam a férfimagazinok nyújtotta élményekkel, amikor ő már mórikálta, illegette magát, és soha nem feledte meg­kérdezni: „Tamás, kívánatosnak tartasz?”. Bár fejlett volt, de nem annyira, mint a képeslapokban látott nők. Illetlenségnek tartottam volna nemet mondani a kérdésére. Így mindig azt válaszoltam: „Zoja, észvesztően jól nézel ki.” Az egyik kirándulásunk alkalmával egy parkolóban pihentünk, amikor Zoja felém fordult és rám szólt: „Ha tényleg kívánatos vagyok, akkor csókolj meg!”. Erősen zavarba jöttem, még nem csókolóztam és csak azt tudtam, hogy a csókolózók szája összeér. Zoja nem hagyott hosszú időt a gondolkodásra, rám vetette magát és a száját az ajkamra tapasztotta. Én összeszo­rított szájjal igyekeztem megfelelni az elvárásának. Ötperces küz­delem után Zoja feladta a csókolózásra tett kísérletét és dühösen kijelentette: „Tamás, te vagy nem kívánsz engem, vagy nem tudsz csókolózni. Az utóbbin tudunk segíteni.” Szégyelltem magam, egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy azt hazudom, hogy nem kí­vánom, de éreztem, ezzel vérig sérteném. Lehajtott fejjel, dadogva vallottam be: „Még soha nem csókolóztam. Azt hittem, így kell csi­nálni.” Majd vérvörös fejjel motyogva kértem, tanítson meg csókolózni. Akkor nem jutott eszembe megkérdezni, hogy ő hol tanulta meg. Később elmesélte, hogy volt egy ismerős család, akinek a fia hat évvel volt idősebb nála és szívesen megtanította pettingelni. At­tól a naptól kezdve Zoja tanítványa lettem. Nem volt okom panasz­ra, mert odaadó tanár volt. Neki sem kellett panaszkodnia, gyorsan tanultam és hamar belevittem a megtanultakba az egyéniségemet. Nem unod még? - kérdezte Esztert, felállva a fotelből.

LÉLEKCSAPDÁBAN XIX.