KÖTŐDÉSEK III. - Alfalutól Budaörsig - Ambrus Andrással beszélget Várhegyi István

„A székely emberek nagy erénye a lelemény és az összefogás, hogy minden helyzetben feltalálják magukat, ha valaki az élükre áll, akkor annak fenntartások nélkül engedelmeskednek a cél érdekében. Fantasztikus dolgokra képesek egy szál bicskával. Csúfondárosak, de szellemesek. Nem közönségesek, nyíltak, és humorban nem ismernek tréfát.”

„Egyszer Hubay Miklóst, aki a főiskolán drámatörténetet oktatott, elkísértem a Belgrád rakpartról a Gellért Szállóig. Közben elmeséltem
neki egy történetet. Amikor odaértünk a szállodához, ezt mondta nekem Hubay: »Te egy történetet úgy meséltél el nekem, hogy az utolsó szó, a poén, akkor hangzott el, amikor ideértünk. Te a távolsághoz méretezted a beszéded. Ezt kéne megtanulnia minden politikusnak és minden írónak. Mert ez a legfontosabb, hogy mikor, merre, mekkorát beszélgetünk.« Jól esett Hubay
dicsérete, de el kellett mondanom neki, hogy nálunk Erdélyben nagyon sokan tudják az efféle beszédet, különösen a férfiak. Mert az öregedő asszonyok között nálunk is vannak bőbeszédűek. Ezzel arra akarok rávilágítani, hogy a falusi népnek nagyon szép a beszédkészsége.”

Ambrus András 1925. november 29-én látta meg a napvilágot Gyergyóalfaluban. Nagy idők tanújaként élte és tanulta a világot, a hegyekkel ölelt székelyföldi településen. Akkoriban Alfaluban jómódú emberek éltek, igazán szegény ember nem volt arrafelé. Gazdálkodtak, kereskedtek, állatot tartottak és becsülettel védték a véget, ahova teremtettek. András bácsi többször elhagyta szülőhelyét, de sokszor hazatért hosszabb-rövidebb időre. Legutóbb 2015 pünkösdjén járt Alfalun a közszolgálati televízió stábjával, akik megörökítették a hazatérését. A hazalátogatására azértkerült sor, mert András bácsit meghívták egy rendezvényre, melynek keretében a szomszéd faluban, Türjén búcsújárást tartottak és egy kopjafát avattak. Visszatérését követően ültünk le beszélgetni a termékeny, hosszú életútjáról. 

Milyen előzménye volt a pünkösdi hazalátogatásának?

Jobbra sikerült volna a dolog, ha drága jó feleségem nem lett volna már akkor nagyon beteg. Már tudtuk, hogy végzetes a baj, amikor a parlamentből felhívtak, hogy a házelnök, Kövér László szeretne velem beszélgetni, mert hallott a Székely Trianon című könyvemről. Kocsit is küldtek értem, és vittek a csodálatos épületbe. Arra számítottam, hogy ebből lesz egy kézfogás, két mondatot váltunk a könyvről, és kész. Tévedtem. Majdnem egy órát beszélgettünk... A házelnök úr első kérdése volt, hogy miért más, miért különb a székely, mint a nemszékely magyar. Kifejtettem hát neki a gondolataimat. Igen egyszerű a magyarázat, többet kell dolgozniuk a székelyeknek, mint az anyaországban élő magyaroknak. Mindennek az alapja, hogy mifelénk Alfaluban sokkal zordabb az időjárás, hidegebb az éghajlat, s nemcsak földműveléssel, erdőkitermeléssel és erdőgazdálkodással, de még telepítéssel is foglalkoznak az emberek. Nem csak úgy, mint az esőerdőkben, ahol letarolják a fát, aztán lesz, ami lesz. Odahaza a kivágott fák helyére mindig ültetnek csemetéket. Miután kidöntötték a fát, haza kell vinni, vagy helyben kifaragni, aztán felhasználni vagy értékesíteni. Ahhoz, hogy négyszögletűre faragják a fát, nagyon nagy tudás kell. Az emberek többsége ki tudta faragni nemcsak a gerendát, hanem az összes szerszámnyelet és kocsialkatrészt. Mindezeken túl a székely katonanemzet volt, dédapáink még harcoltak a tatárok ellen. Szárhegyen, a szomszéd faluban még mindig áll a Tatár-domb, ahova az ott elesett tatárokat temették. A katicabogár, ha ránk szállt, nem nyomtuk el, hanem egy hátborzongató mondással elröptettük, amely így hangzott:: „Repülj, repülj máriskó, jőnek a tatárok, vágják el a nyakadat, viszik el a fiadat.” .....

#istevean#konyvistevean