Lélekcsapdában

... Amikor becsuktam a szemem, évekig láttam, amint önfeledten szeretkeztek Péterrel. Éjszakánként rám támadtál egy mindent befogadó vagina képében. Olyan voltál, mint egy ragadozó, szemed őzike riadtan nézett, megbabonázva az áldozatodat, akit az öleddel behabzsoltál, felfaltál. Most eljött az idő, hogy beszéljünk! Tartozol annyival, hogy segítesz a hiányzó képeket összeilleszteni. Mostanra megerősödtem annyira, hogy eldöntsem kivel és hogyan akarom élni az életem. Péter csapdába zárta a lelkemet. Bezárta, de a kulcsot kegyesen nekem adta. Nem mertem használni. Amikor Péter kórházba került elővettem a kulcsot és kinyitottam a csapdát. Nem mertem

kilépni belőle, ez volt az én menedékem. Féltem, milyen kelepcék és veszélyek várnak rám, ha elhagyom a csapdát. Benne éltem, ami óvott, védett és fogva tartott. Most az a kérdés, hogy érdemese kilépni belőle. Vagy akkor sem lesz jobb. Erre keresem a választ. Tudod, mikor zárult be a csapdám ajtaja? Megmondjam, vagy rájössz magadtól? – emelte meg kissé a hangját cinikusan Eszter.

Marcsi lehajtott fejjel, állva hallgatta egykori barátnőjét. Megértette, hogy segíteni kell, ez volt a legkevesebb, amivel tartozott Eszternek. Nem félt szembenézni önmagával és Eszterrel. Nagymamája

belebetegedett, amikor elment Péterrel azon az éjszakán. Ennek ellenére ismét elmenne, ha hívná őt a férfi.

– Nem kérek bocsánatot – jelentette ki halkan Marcsi –, nem büszkeségből nem kérek. Amit tettem, azt nem lehet megbocsátani, de meg lehet érteni. Irigyeltelek, amiért válogathatsz a fiúk közül.

Mindegyik leste a gondolataidat. Karcsú voltál, mint most. Bőröd selymes, combjaid nyurgák voltak. Egyedül a melleid voltak kisebbek az enyémnél. Egyszerű parasztlányként egyben voltam jobb

nálad. Kitalálod, hogy miben vagy segítsek? – vágott vissza Marcsi Eszter korábbi cinikus megjegyzésére – Nem voltam már szűz. Nem azon gondolkoztam, hogy kinek tartogassam magam. Szerettem volna kikeveredni abból a mocsokból, amiben éltem. 

Részlet

Lassan, bizonytalanul próbálta kinyitni szemeit. Félt a szemhéján átsugárzó vakító fehérségtől. Úgy gondolta, ha hirtelen éri a pupilláját a fény, azonnal elveszíti a látását. Megpróbált a kezével napellenzőt tartani a szeme elé, ám az ösztönös mozdulatot nem tudta elkezdeni, keze nem engedelmeskedett az agyából kiinduló parancsoknak. Fejében a gondolatok és a hozzájuk kapcsolódó kérdések úgy kergették egymást, hogy nem maradt ideje elkapni legalább egyet és megválaszolni.
Távolból hangokat hallott, de nem értette, mit mondanak. Az idő múlását sem érzékelte, a fény változatlanul fájdalmas éles fehérségként támadta szemét. Kísérlete, hogy rendszerezze a gondolatait
kudarcba fulladt. Teste szabadesésben hullott a feneketlen mélységbe. Nem volt ereje megállítani a zuhanást, végtagjai nem engedelmeskedtek akaratának. Kisgyerekként számtalanszor átélt már
hasonló zuhanást. Később tizenegy-tizenkét éves korára elmúltak a zuhanásba végződő éjszakai rémálmok, hogy harmincévesen ismét szembesüljön az éjszaka hatalmával, mely a sötétség beálltával eluralk
odott az érzékein.
A torkából felszakadó kiáltás elhalt mielőtt a szájáig ért volna.
Tudta, küzdenie kellene, hogy a mélység ne szippantsa be, mégis vágyott zuhanni az ismeretlenbe. A szorongató félelem görcse egyszer csak remegéssé, majd borzongássá alakult. A borzongás végigfutott a gerincén, egészen fel az agyáig, ahol már-már izgatóan bizsergetővé alakult. Elfogadta az érzést. Amióta a fájdalmasan vakító fehérség szinte átszúrta vékony szemhéját, azóta ez volt az első kellemes élménye. Igyekezett belekapaszkodni a jó érzésbe. Abban bízott, hogy megállíthatja a zuhanását. Hányszor sikerült már az elmúlt húsz évben bizsergésbe fordítani a kínzó félelmet.

#konyvistevean #istevean #bookistevean