LÉLEKCSAPDÁBAN XII.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Nagylaki átkarolta Eszter vállát, maga felé fordította. Belenézett a lány beszédes világoszöld szemébe. Ki akarta olvasni, miként gondolta a - vigyen magával, nem akarok ma visszautazni anyám­hoz - segélykérést. Úgy látta, a lányban sok ki nem mondott indulat gyülemlett fel, amire a legjobb orvosság egy jó beszélgetés, és egy nagy alvás. Eszter nem értette, miért néznek farkasszemet. Fejét le­hajtotta és a férfihoz simult, aki bátortalanul magához ölelte. Egyi­kük sem vette észre az idő múlását. Egy kapatos társaság hangosan odakiáltott: „Záróra!” Elmosolyodva szétváltak. Az orvos megfogta Eszter kezét, és szótlanul andalogtak az autóhoz, amit a Péter-Pál- templom közelében hagytak. Míg az Alfa Romeóhoz értek, nem szó­laltak meg. A férfi ismét előzékenyen segített Eszternek beszállni. Az autó stílusától eltérően nem száguldoztak, ötven-hatvan között mozgott a sebességmérő mutatója. A hangszórókból andalító zene áradt, segítve mindkettőjüket elmerülni a maguk vívódásában.

Nagylaki nem tudta, mit kezdjen az érzéseivel. Tetszett neki a lány, és vágyait nehezen tartotta kordában. Szerette volna magá­hoz ölelni, mélyen belélegezni illatát, megsimogatni a haját. Orvosi lelkiismerete viszont tiltakozott, nem kezdhetsz ki a pácienseddel. Nagylaki szembeszállt a lelkiismeretével, nem a páciensem csak azért, mert párszor beszélgettem vele. Egészséges fiatal lány, aki tudja, hogy mit tesz.

Eszter elfáradt, jólesett neki a férfi figyelmessége. Meglepődött, hogy fáradsága ellenére érezte azokat a finom remegéseket, amit Péter mellett érzett utoljára. Akarta érezni, amit eddig csak Péter váltott ki belőle. Akarta, de megijedt. Úgy gondolta, hogy ezek az érzések kizárólag Pétert illették, amíg méltó volt rá. Egy kedves, de idegen férfi ilyen érzelmi reakciót nem válthat ki belőle, amikor még nem dolgozta fel a délelőtt látottakat. Megérkeztek a Pozsonyi úti ház elé, ahova Eszter gyakran kísér­te anyját. Nagylaki kinyitotta a kocsi ajtaját, és segített kiszállni a lánynak. Esztert minden alkalommal lenyűgözte a lépcsőház már­vány díszítése. A lift csiszolt üvegtáblái kitágították az amúgy sem szűkös teret. Felértek a negyedik emeletre, ahol a lift hangtalanul megállt. Nagylaki kitárta a kovácsoltvas ajtót, miközben nyújtotta kezét a lánynak. Eszter eddig az anyjával vagy egyedül jött fel a negyedikre mindig gyalog, mert a liftbe nem szállhatott be. Azt csak a ház lakói használhatták, kulccsal működött. Nem bánta, mert a lépcsőház márványpompája feledtette vele, hogy az emeletek két­szer olyan magasak, mint a lakótelepen, ahol anyjával éltek. Nagyla­ki kinyitotta a lakás ajtaját, előre ment és villanyt gyújtott. Beljebb tessékelte a lányt, bezárta a bejárati ajtót és a biztonsági láncot is beakasztotta. Bekísérte Esztert a jól ismert rendelőbe, ahol hellyel kínálta.

-    Gondolom, mostanra megéhezett és szomjas is - törte meg a csendet Nagylaki -, helyezze magát kényelembe. De előbb jöjjön, megmutatom a vendégszobát és a hozzátartozó fürdőszobát. Ott a szekrényben talál törülközőt és bontatlan fogkefét is. Ritkán jönnek vendégek hozzám, de nincs annál rosszabb, ha éjszaka kell elindul­ni fogkefét venni. Mindig tartok itthon bontatlan fogkefét - adott magyarázatott az orvos mosolyogva, amint észrevette Eszter értet­lenségét.

A lány teljesen megbabonázva nézett körül a fürdőben. A falakat és a padlót a lépcsőházban látott márvánnyal burkolták. Kilépett a cipőjéből, és megsimogatta talpával a padlót. Jólesett a márvány hi­dege az egész napos sétában megfáradt lábának. A márványmosdó felett a falon hatalmas, a mennyezetig érő csiszolt szélű tükörben megpillantotta magát. Szemei alatt sötét karikák árulkodtak a lel­kiállapotáról. A tükör két oldalán aranyozott díszes lámpák adták a diszkrét irányított megvilágítást. Tervezőjük gondosan ügyelt rá, hogy véletlenül se világítsanak a tükör előtt álló szemébe, de meg­felelő szórt fényt adjanak. Megcsodálta az aranycsapokat, amelyek nemcsak a mosdónál, hanem a kádnál is szikrázóan csillogtak. Minden olyan szépnek tűnt, hogy Eszter hosszasan gondolkodott, összevizezze-e a mosdót és ezzel megbontsa a tökéletes rendet. A követelődző szükség legyőzte félénkségét. Egy pillanatig elgon­dolkodott, hogy miért építettek két toalettet a fürdőszobába, majd hangosan elnevette magát, amikor rájött, hogy az egyik csésze a bidé. Miután elvégezte a dolgát, megmosta a kezét, majd az arcát is felfrissítette. Azon már meg sem lepődött, hogy férfi és női illatú szappant is talált a mosdón. Úgy érezte magát, mintha egy luxus­szállodába lenne. Nem tudott betelni a látvánnyal, amikor meghal­lotta a férfi hangját.

-    Minden rendben? Nem kell segítség?

-    Nem, nem köszönöm, mindjárt megyek - válaszolta és gyorsan megfésülködött. Vetett egy pillantást a szobára és a berendezésére. Barokk stílusú bútorok ízléses elrendezésben uralták a helyiséget. Egy öltözőasztal, két karosszék, egy rekamié, egy állólámpa, egy komód és egy ágy szellősen alkotta a berendezést. Megállapította, hogy nem is sejtette, amikor beszélgetésekre járt az orvoshoz, hogy ilyen gazdagon berendezett szobát rejt a lakás. Sokkal kisebbnek gondolta, amit látott belőle az nem volt több a cselédszobából ki­alakított várónál és a könyvtárszobának is beillő rendelőnél. Mind­kettőt koloniálbútorokkal rendezte be Nagylaki. Eszter belépett a könyvtárszobába, ahogy ő nevezte, a férfi ott állt háttal, kezében egy könyvet lapozgatott. - Nagyon megvárakoztattam? - kérdezte a lány. A férfi megfordult, letette egy kicsi kerek dohányzóasztalra a kezében forgatott könyvet és a lányhoz sietett.

-    Az igazat megvallva, aggódtam, de türelmes vagyok. Tudom, egy hölgynek fontos a megjelenése. Sikerült felfrissítenie magát? Engedje meg, hogy ne itt üljünk le, itt olyan hivatalos. Menjünk át inkább a nappaliba - nem várva választ a lány könyökét gyengéden megérintette és elindult egy addig észrevétlenül megbúvó ajtó felé.

Ravasz megoldással készült az ajtó. Könyvek voltak rajta, ám Eszter legnagyobb meglepetésére a férfi egy könnyed mozdulattal meglökte és oldalt betolta a polcot a másik könyvespolc mögé. Be­léptek a nappaliba, ami a vendégszobához hasonlóan barokk bú­torokkal volt gazdagon berendezve. A nappalit a hangulatvilágítás szórt fénye tette barátságossá, a közepén álló hatalmas asztalon herendi teáscsészék várták, hogy a férfi megtöltse őket a kannából. Nagylaki odavezette Esztert az egyik székhez, kihúzta az asztal alól és jelezte, foglaljon helyet. - Gondoltam, jólesik egy kis tea. Ugye szokott teázni?

-    Teát szoktam inni, de azt nem nevezném teázásnak - csúszott ki a válasz Eszter száján. - Úgy értem, nálunk nincsenek ilyen szép porcelán garnitúrák. Mi, esténként bögréből isszuk a teát. Szerin­tem a teázás egy szertartás - magyarázkodott a lány.

-    Ne mentegetőzzön Eszter - lépett közelebb az orvos -, engedje el magát. A mai nap kellemesen telt. Remélem, sikerült a gondolatait egy kicsit elterelni a reggel történtekről. Most viszont szeretném, ha beszélne arról, ami még nyomasztja. Nem orvosként kérem, ha­nem barátként. Ha megtisztel a barátságával.

-    Nagyon szép itt magánál. Én tartozom köszönettel, hogy az egész napját velem töltötte. Ígérje meg, ha a terhére leszek, akkor szól. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy nem veszem észre, hogy magát már rég nem érdekli, amit mondok. Udvariasságból mégis végighallgat. A barátságomat pedig már elnyerte.

-    Remek - örvendezett Nagylaki -, erre pezsgőt bontunk és megpecsételjük a barátságunkat - sietett a vitrinhez és két hosszú, mesterien csiszolt ólomkristály pezsgőspoharat vett elő. Majd térült-fordult és ezüst pezsgősvödörben hozta az italt, amit gondosan bebugyolált. Az asztalnál kis pukkanással kinyitotta az üveget és töltött mindkét pohárba. Az üveget visszatette a vödörbe. Felemelte a két poharat és az egyiket szertartásosan átnyújtotta Eszternek. A lány felállt, és az izgalomtól kicsit remegő kézzel vette át a felkínált italt. Majd ösztönösen koccintásra nyújtotta a férfi felé. Koccintot­tak és Nagylaki tartotta a karját, hogy a lány átkarolja a poharat tar­tó kezével és összekapaszkodva pertut igyanak. Szótlanul kiitták a száraz pezsgőt.

-    Most pedig jár a puszi - jelentette ki a férfi. Eszter még lecsu­kott szemmel élvezte, ahogy a pezsgő végiggyöngyözik a torkán. Lassan kinyitotta a szemét és odatartotta az arcát a férfi ajkához. Miután megkapta a puszit, ő is megpuszilta a férfit.

-    Eszter, mostantól szólíts Tamásnak - kérte a férfi.

-    Jó, megpróbálom, de szólj rám, amikor eltévesztem a tegeződést, a mai nap feledhetetlen és felejthetetlen egyszerre. Köszönöm, hogy megengedted, hogy itt maradhassak nálad.

-    Gyere, üljünk oda az ablak elé - mutatott Tamás két karcsú fotelre, ami a szoba többi bútorának hátat fordítva várta, hogy a beléjük ülőknek megmutassa a főváros panorámáját. - Gyakran szoktam itt üldögélni és nézni a budai oldal fényeit, és a Dunát szelő hajókat. Órákig tudok gyönyörködni a látványban. Itt tudok igazán kikapcsolni. Ugye, nem bánod, ha lekapcsolom a fényeket és gyertyát gyújtok - állt fel Tamás és sötétbe borította a szobát. Ró­zsadomb fényei mintha közelebb jöttek volna az ablakhoz. Eszter hamarosan észrevette a falon a gyertyák imbolygó fényeit. Mint a mesében, gondolta. Tamás visszaült mellé, töltött a poharakba és koccintottak. Eszter érezte, hogy a testében szétárad az ital és kel­lemesen zsongatja a fejét. - Szeretem Budapestet - szólalt meg Ta­más -, a legszebb város, amit valaha láttam életemben, pedig sok helyen megfordultam. Szüleimmel hosszú évekig külföldön éltünk.

-    Nagyon izgalmas lehetett. Mesélj, hol éltetek? - kérte Eszter, miközben lábait kibújtatta a cipőből, összekuporodott a fotelben, mint egy dorombolni készülő macska és csillogó szemmel figyelte a férfit.

-    Szüleimmel beutaztuk a fél világot. Apám és anyám jó nevű or­vos-biológusok voltak a háború kitörése előtt, elfogadták a koráb­ban már többször felkínált kutatói állást Svédországban. Beköltöz­tünk Lund városának egyetemi részébe. Ott kezdtem iskolába járni. Szerencsés voltam, nem okozott nehézséget a nyelv elsajátítása. Később kiderült, hogy könnyedén boldogulok a nyelvekkel.

-    Hány nyelven beszélsz?

-    A svédet, az angolt, a németet, a franciát és a flamandot anya­nyelvként használom a magyar mellett. Latinul, olaszul, oroszul és görögül kiválóan beszélek és értek. De nem lehet eladni egyetlen szláv nyelven sem. Néhány év után szüleimet elcsábították az ame­rikaiak és átköltöztünk a tengerentúlra. Az Egyesült Államokban végeztem el a középiskolát. Európa akkor már lángokban állt. Szü­leim úgy döntöttek, hogy kezdjem el az egyetemet az Államokban. Beiratkoztam hát a Yale-re, művészettörténetet hallgattam. Elkezd­tek érdekelni a műtárgyak. Hamarosan rávettem szüleimet, hogy nyissunk egy műkereskedést. A háborúból hazatérő katonák sok értékes festményt, szobrot és bútort hoztak át az óceánon az Újvi­lágba. Nem igazán tudtak mit kezdeni a számukra értéktelen kin­csekkel. Szinte fillérekért sikerült megvásárolni az eladásra kínált régiségeket. A műkereskedésem egyre ismertebb lett. A szebb és értékesebb darabokat megtartottam magunknak, a többit pedig eladtam az Újvilág újgazdagjainak. Az üzlet egyre jobban virágzott, de nem találtam a helyem Amerikában. A hábo­rú már véget ért, végre valóra válthattam régi vágyamat. Szüleimet ott hagyva az Újvilágban, a műkereskedést rábíztam az egyik alkal­mazottra és Angliába utaztam, hogy oxfordi diák lehessek, és végre pszichiátriát tanulhassak. Szüleim három esztendővel később Fran­ciaországba jöttek egy nagy európai kutatóprogram vezetőinek. A műkereskedést távolról már nehéz volt szemmel tartani, ezért a vezetéssel megbízott alkalmazottnak felkínáltam tizenöt százalé­kos tulajdonrészt, így az üzlet tovább virágzott.

Szólj rám, ha untatlak. Nagy hibám, hogy belemerülök az emlékezés­be, és nem veszem észre, hogy szalad az idő.

-    Mesélj még. Annyira érdekes, hogy reggelig hallgatnám.

-    Oxfordban doktorrá avattak, szüleim talán jobban várták a dip­lomám, mint én. Unszolásukra átköltöztem Párizsba, hogy ismét együtt legyen a család. Hosszas vitákat folytattunk, hol kezdjem a praxist. Végül úgy döntöttünk, hogy Párizsban nyitom meg a magán­praxisomat, ahol először a család ismerőseinek ismerőseit kezeltem. Lassan kialakult a szép számú betegköröm. Speciális területemnek a deperszonalizációs zavarok kezelését választottam. Amerikában és Angliában ennek a betegségnek a kezelésével és kutatásával már sok­kal előrébb álltak akkoriban, mint nálunk mostanság.

-    Mit jelent ez a kifejezés pontosan - kérdezte Eszter, aki amatőr­ként mindig érdeklődött a pszichológia iránt.

-    Egy nagyon összetett betegségről van szó - kezdte a magyará­zatát Tamás, miközben teletöltötte az üres poharakat -, a harmadik leggyakrabban előforduló lelki zavar a szorongás és a depresszió után. Gyakran jelentkezik balesetek, erőszakos cselekmény vagy valamilyen sérülést követően. A betegek közül sokan erősen szo­ronganak a szellemi állapotuk miatt. Jellemző a megőrüléstől való rettegés és a testi állapotuk téves megítélése körükben. A lelki szen­vedés olyan erős bennük, hogy gyakran munkaképtelenekké válnak. A betegség jól kezelhető pszichoterápiával, viselkedésterápiával és hipnózissal. Hosszú időt töltöttem a hipnózis megtanulásával, és re­mek eredményeket tudtam felmutatni, a betegek nagy százalékban gyógyultan távoztak a kezelések végeztével. Lassan komoly szakte­kintélynek kezdtem számítani. Sokat hívtak konferenciákra, ahol si­került az európai kollégákkal is megismertetnem ennek a betegség­nek a lényegét és gyógyításának mesterfogásait. A betegség egyik fajtája az emlékezetkiesés, amit trauma vagy stressz válthat ki. Arra a fajtára gondolok, amit nem testi zavar vált ki. Általában olyan el­veszett emlékek, amik az öntudat alapjai. Gyakran mondják az ilyen betegre, hogy törlődött az önéletrajzi memóriája. Nem emlékszik, hogy merre járt, mit csinált, kik az ismerősei. Nem tudja elmonda­ni, ki is ő valójában. Az ilyen betegek gyógyításakor nagyon fontos, hogy külső forrás megerősítse a beteg állításait, különben fennáll a veszély, hogy a beteg a fantáziájával pótolja a kieső emlékezetét.

- Látom rajtad a fáradtságot - szakította meg az ismeretterjesztő el­beszélést Tamás Eszterhez fordulva - menjünk, aludjunk egy nagyot. Ígérem, legközelebb is mesélek neked bármiről, amire kíváncsi vagy. Cserébe azt kérem, hogy te is oszd meg velem az életed apró részleteit. -  Tamás felállt, megemelte a poharát, és mélyen Eszter szemébe né­zett. A lány szintén felállt, nyújtózott egyet, hogy a kuporgásban meggémberedett tagjaiban ismét meginduljon a vérkeringés. Felemelte a poharát, koccintottak, a két pohár csendülése, mint az éjféli harangszó töltötte be a szobát.

-    Ne haragudj, nagyon érdekel minden, amit mesélsz. Ennek ellené­re képtelen vagyok már tovább figyelni. Nem szeretném, ha valami a fáradtságom miatt elkerülné a figyelmemet. Az gondoltam, hogy holnap reggel visszamegyek anyámhoz. Ha neked is jó, akkor esté­re visszaérek, és innen folytathatjuk a beszélgetést. Ígérem, én is mesélek magamról. Igaz, fele annyira sem lesz érdekes az életem története, mint a tied.

-    Megtalálsz mindent a fürdőben és a hálóban. Ha valamire szük­séged lenne, nyugodtan szólj. Sokáig ébren vagyok. Napi két-három órákat alszom, és mindig tökéletesen kipihenten ébredek. Aludj jól, álmodj szépeket! - búcsúzott Tamás, odahajolt a lányhoz és két csó­kot lehelt az arcának mindkét felére.

- Köszönöm - rebegte Eszter -, biztos vagyok benne, hogy nem kell ringatni. A reggeli viszont­látásra - mondta és adott két jóéjszakát puszit Tamásnak. Eszter gyorsan lezuhanyozott, a komódban talált trikót, amibe belebújva megállapította, hogy hálóingnek sem túl rövid. Bebújt az ágyba, eszébe jutott anyjának a mondása: - ha új helyen alszol, mindig számold meg a sarkokat és kívánj valamit. Meglásd teljesülni fog.

-    Megszámolni, még sikerült a sarkokat, azonban a kívánságba már belealudt Eszter. Álmában visszatért a Zagyva mellé az ártérbe.

LÉLEKCSAPDÁBAN XI.