LÉLEKCSAPDÁBAN XIV.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Eszter bár jól aludt, mégis riadtan ébredt. Szembesült a ténnyel, hogy az álmaiban ismét átéltek tegnap darabokra hullottakat. Nem kelt fel az ágyból. Bevackolva a párnák közé, a paplant állig húzva gondolkodott. Nem jutott előrébb a gondolataiban. A legszíveseb­ben nem utazott volna sehova, de nem akarta, hogy édesanyja ag­gódjon. Hogy elterelje gondolatait, a szoba berendezését vette tüze­tesen szemügyre. Megállapította, hogy Tamásnak átlagon felüli jó ízlése van. Félt felkelni, attól tartott, hogy azzal szétfoszlik az elmúlt este varázsa. Egy pillanatra bevillant Marcsi riadt szeme, amint összenéztek a Frankhegyen. A fájdalom olyan erővel markolt a szí­vébe, hogy nem tudta átgondolni, mit tegyen. Már-már elmerült az önsajnálatba, amikor Tamás kopogott az ajtón.

-    Igen, szabad - adta meg a férfinak a belépésre az engedélyt, mi­után megigazította a haját.

Tamás tálcával a kezében lépett a szobába. A gőzölgő kávé és a válogatott finomságok illata pillanatok alatt betöltötte a szobát. Az ágynál kihajtotta a tálca rejtett lábait és óvatosan az ágyra helyezte.

-    Jó reggelt! Jól aludtál? - kérdezte -, miközben széthúzta az ab­lakot eltakaró nehéz sötétítőfüggönyt. A napfény simogatóan hatolt be a szobába megcsillanva Eszter haján. - Gondoltam, jólesik egy kis reggeli, mielőtt felkelsz. Kávét készítettem, ha nem szereted, szí­vesen főzök teát, vagy melegítek kakaót.

-    Elkényeztetsz - kacagott Eszter -, nem szoktam ágyban regge­lizni. Velem tartasz?

-    Köszönöm, már túlvagyok rajta. Említettem az este, hogy kevés alvásra van szükségem. Egy kávéra azért veled tartok.

Eszter csipegetni kezdte a finomságokat. Nem kóstolt még friss narancslevet, és a Pármai sonka íze is újdonság volt számára. Igye­kezett, hogy ne morzsázza össze az ágyat.

Tamás kortyolgatta a kávéját és gyönyörködött a lányban. Szü­letett eleganciával áldotta meg a sors, állapította meg. Látszik rajta, hogy nem zavarja a szokatlan környezet.

-    Úgy érzem, jól laktam. Elmondhatom, hogy királynőként reg­geliztem. Mennyi az idő?

-    Kilenc óra múlt pár perccel. Mikor szeretnél indulni?

-    Tizenegykor megy egy vonat a Nyugatiból. Szeretnék azzal menni, mert van hozzá buszcsatlakozás.

-    Jó, akkor magadra hagylak. Készülődj nyugodtan. Kiviszlek a pályaudvarra, nem kell sietned. Estére számíthatok rád?

-    Ha szeretnéd, este hétkor jön egy vonat, az nyolcra itt van a Nyugatiban.

-    Remek, eléd megyek és elmegyünk vacsorázni.

-    Nem lehetne, hogy itt nálad vacsorázzunk? Olyan hangulatos volt a múlt este, szeretném újra átélni. Szeretném, ha mesélnél még az életedről.

-    Legyen a kérésed szerint. Örülök, hogy jól érezted magad. Na, megyek, mert nem fogsz elkészülni.

Tamás odament az ágyhoz lehajolt a tálcáért, Eszter váratlanul odahajolt a férfihoz. Csókot nyomott az arcára. Majd fülig pirulva visszadőlt a párnák közé.

-    Ilyen jutalomért szívesen készítek akár mindennap reggelit - mondta Tamás nevetve, majd felvette az ágyról a tálcát. Jókedvűen kisétált a szobából, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

Eszter furcsán érezte magát. Kettősség volt lelkében. Nem tudta megmagyarázni, miért nem szomorú. Tamás jó hatással volt rá. Ked­vesnek találta a férfit. Nehezen vallotta be magának, hogy férfiként is hatással van rá. Ugyanakkor még elevenen élt benne Péter min­den érintése, csókja, simogatása és ölelése. Mivel az idő sürgette, úgy döntött, a vonaton átgondolja, mi zajlik a lelkében. Nagyot nyújtózott és kiugrott az ágyból. Odaszaladt az ablakhoz, szemügyre vette a napfényben fürdőző várost. Majd bevonult a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát. Hosszan folyatta magára a meleg vizet, a földig érő tükörben méregette testét. Úgy találta, nincs miért szégyenkeznie. Mellei nem voltak túl nagyok, de kacéran felfelé ágaskodtak. Combjai kellően hosszúak voltak, derekának és csípőjének aránya ideális ér­téket mutatott. Haja dúsan omlott a vállára, szemében még fáradtan is tűz ragyogott. Elégedett volt magával, ezért nem irigyelte soha a többi lányt. Nehezen sikerült elszakadnia a tükörtől. Felöltözött. Amióta önállóan közlekedett a vonaton, mindig hordott magánál vál­tás fehérneműt. Bevetette az ágyat, Az órájára pillantott, ami már fél tizenegyet mutatott. Belépett a nappaliba, ahol Tamás egy újságba merülve várta.

-    Bocsánat a késésért. Remélem, odaérünk még - mentegetőzött Eszter.

-    Semmi baj, bőven van időnk. Talán a pénztárnál kell majd vára­koznunk. Indulhatunk?

-    Persze, és még egyszer... - kezdte Eszter.

-    Ne, kérlek, csak ezt ne - szakította félbe a férfi -, nincs mit meg­köszönnöd, ha lenne, akkor nekem is lenne, és itt hálálkodhatunk estig egymásnak. Ha jól érezted magad, akkor este nyolckor ismét találkozunk a Nyugatiban.

Mire megvette a jegyet és megtalálták a vonatot nem maradt sok idő az indulásáig. Ablak mellett sikerült helyet találnia. Tamás elkö­szönt, amint elhelyezkedett Eszter. Gyors távozását azzal magyaráz­ta, hogy nem szeret búcsúzkodni és este úgyis találkoznak. A lány sem bánta, hogy egyedül marad. Át akarta gondolni a benne zajló érzelmi hullámzást. Arról is gondolkodnia kellett, mit mondjon az anyjának. Tudta, édesanyja nem szól bele az életébe, de nem néz­né jó szemmel, ha kiderülne, hogy Nagylakival találkozgat. A vonat pontosan indult. Eszter az ablakon keresztül nézte a tovasuhanó tá­jat, közben gondolatai ismét visszakanyarodtak Péterhez. Nagyon szerette a fiút. Úgy gondolta, hogy benne megtalálta azt az embert, akinek egyszer a felesége lesz. Együtt nevelik fel a gyermekeiket. Öreg korukra is szeretik egymást. Még akkor is, amikor zsörtö­lődnek. Nem tudta eldönteni, hogy mennyire hibás a történtekért. Péter soha nem beszélt arról, hogy szeretkezne vele. Megfordult a fejében, ha odaadta volna magát a fiúnak, akkor nem Marcsi karjai­ban kereste volna a kielégülést a fiú. Érezte, rossz irányban keresi az okot. Péter nem erőszakos, de önző ember, aki nem utasít vissza egyetlen lányt sem, ha felkínálkozik neki.

Úgy döntött, nem keresi meg Pétert, nem kér magyarázatot tőle. Sőt a nyár további részét inkább a fővárosban tölti, hogy még vélet­lenül se találkozzon azzal a két emberrel, akik a boldogságát szét­rombolták.

Nagylaki meglepetés volt számára. Kedves, vonzó férfi benyomását keltette benne. Nem bánta volna, ha a férfi megcsókolja. Úgy gondol­ta, a Péter okozta sérelem miatt szeretné, ha a férfi nőként tekintene rá. Elégtételt adna sérült önbizalmának Tamás közeledése. Annyi­ra belemerült a gondolataiba, hogy izgalmában teljesen elpirult, és majdnem elfelejtett leszállni a vonatról. Gyorsan összekapta magát és az utolsó pillanatban sikerült leugrania. Éppen elérte a buszt. A buszon azon gondolkodott, mennyire avassa be anyját a történtekbe. A kertkapuhoz érve látta anyját, aki a verandán ült és várta, mikor érkezik haza. Úgy tűnt, mintha az asszony egész éjszaka ott ült volna mozdulatlanul. Eszter a kapun átlépve futni kezdett. Átölelte az anyját és szemükből eleredtek a könnyek. Percekig tartott mire elcsendesült a feszültségük.

Az anya szólalt meg először. - Mesélj, kincsem! Megtaláltad Pétert?

-    Bárcsak ne találtam volna meg - tört ki Eszter -, de jobb így. Legalább tudom, hogy méltatlan hozzám. Látni sem akarom többé.

-    Mi történt?

-    Anya, szörnyű volt. Felmentem a Frankhegyre. Azt gondoltam, Péter szégyelli magát és visszahúzódott a szülei házába. El akartam mondani, hogy nagyon rosszulesett a viselkedése, de nem megol­dás, hogy ezért elbujdokol. El akartam mondani, hogy szeretem, és érzem, többet nem szégyenít meg.

-    Még ha annyira szereted is azt a fiút, akkor se alázhatod meg magad ennyire. Ha ő is úgy gondolja, mint te, akkor megkeres és bocsánatot kér - magyarázta az anya, aki a saját sérelmeit felidézve igyekezett óvni egyetlen gyermekének törékeny lelkét.

-    Anya, az eltévedt embernek meg kell mutatni a helyes utat. Ma­gától lehet, nem talál vissza rá soha. Nem fordíthatok hátat valaki­nek, mert egyszer hibázott - győzködte Eszter az anyját.

-    Mutathatod a helyes utat, kicsim. Ha annak a vére egyszer már felforrt más helyen, mindig elvágyódik majd, ha hőemelkedést érez.

Eszter érezte, a beszélgetést abba kell hagyni, amíg anyja meg­nyugszik. Sajnálta, hogy nem tudta elmondani, mi kavarta fel, mi zajlik a lelkében. Szerette volna, ha anyja a válásának hordalékát nem borítaná rá minden fiúra, aki megjelenik az egyetlen félt­ve óvott leánya körül. Sokszor próbálta elmagyarázni anyjának, hogy ő maga akarja megtapasztalni a csalódásokat és az örömö­ket is. De hiába, az asszony oda sem figyelve az érvekre, ontotta magából a gyűlöletet minden hímneműre, válogatás nélkül. Esz­ter megfogadta, nem ellenkezik az anyjával, de a saját útját fog­ja járni. Akkor is, ha ezzel fájdalmat okoz. Sajnálta anyját, amiért annyira megkeseredett, hogy már nem leli örömét másban, mint a férfiak szidalmazásában. S bár a tegnap átélteket jó lett volna megosztani anyjával, mégse tette. Mert tudta, azzal anyja lelkében izzó gyűlöletet erősítené. Amióta apja elhagyta őket, azóta tudato­san edzette magát, nehogy olyanná váljon a lelke, mint az anyjáé. Útelágazáshoz ért, és másik utat akart választani, mint a végletekig megkeseredett asszonyé, akinek a méhében fogant. Anya és lánya szó nélkül tettek-vettek a házban, Eszter addig nem szólt anyjához, amíg érezte benne a felgyülemlett feszültséget. Ismerte már ezt a játszmát. Sokszor eljátszották és mindig az anyja adta fel. A lány nem haragudott az anyjára, de a büszkeség és az önállóság megőr­zése megérte számára a néma csata felvállalását.

-    Megéheztem - törte meg a csendet az asszony - gyere, üljünk asztalhoz.

-    Mit főztél?

-    Zöldséglevest és krumplistésztát. Nem tudtam, mikor érsz haza, ezek pedig elállnak.

-    Nagyszerű - örvendezett Eszter -, van még abból a finom ko­vászos uborkából?

-    Persze, drágám! Tudom, hogy mennyire szereted.

Az ebéd végére az asszonyban teljesen feloldódott a feszültség. Esz­ter úgy látta, eljött az idő, hogy előálljon a tervével.

-    Anya, ma visszautazom Pestre. Ne félj, nem találkozom Péter­rel. Egyszerűen, nem szeretnék most itt lenni. Minden rá emlékez­tet. Kell egy kis idő, amíg feldolgozom a történteket. Pár nap és jö­vők. Nem bánod, ugye?

-    Jól van, kicsim! - bólintott az asszony -, ígérd meg, hogy nem találkozol Péterrel.

-    Ebben biztos lehetsz. Összeszedek pár dolgot. Utána kiülhe­tünk a tornácra. A hétórás vonattal megyek vissza Pestre.

-    Siess, várlak a tornácon.

Eszter megkönnyebbülve szedte össze a legszükségesebb dolga­it. Már megszokta a kétlaki életet, Pesten is és itt is megvolt minde­ne. Csak a nagyon fontos dolgokat hurcolta magával. Ám ez az át­lagos fogkefe, fehérnemű-kollekción bőven túlmutatott. Ragaszko­dott mindenhez. Barátai úgy mondták, még az elgörbült szeget sem engedi kidobni. De nemcsak a tárgyakhoz ragaszkodott, hanem az emberekhez is. Abban reménykedett, hogy Péter még nem ismer­te fel ezt. Sok ismerőséről és barátjáról tudta, hogy akár többéves kapcsolatot rúgtak fel, lelkiismeret-furdalás nélkül. Ő erre képtelen volt, de Pétert és Marcsit szerette volna örökre kitörölni a lelkéből. Még egyszer átgondolta, mit akar még magával vinni. Meggyőző­dött, hogy mindent összepakolt, nagyot sóhajtva becsukta a táská­ját. Mosolyt erőltetve arcára kiment édesanyjához a tornácra. Mellé ült, fejét a vállára hajtva bújt az asszonyhoz. Sokáig nem szóltak egymáshoz. Nézték a kertet, gondolataik egymás körül forogtak.

Eszter nem értette az anyját, amiért nem tudta magát túltenni a válásán. A csinos törékeny asszony, megkeseredett, befelé fordult, árnyéka volt korábbi önmagának. Tudat alatt, azt kívánta, hogy Eszter ne találja meg azt a férfit, akihez egyszer hozzámegy. Nem a gonoszság vezérelte, sokkal inkább a félresiklott életből fakadó torz féltés. Eszter mindezzel tisztában volt, így nem érte váratla­nul az asszony gyakran fellobbanó indulata. Nem akarta elmon­dani, hogy a nyáron már nem jön vissza a faluba. Megfordult a fejében, hogy talán búcsúkor eljön, hogy anyja ne legyen egyedül. Utána úgyis hamar itt az ősz és a tél, akkor anyja visszaköltözik a fővárosba. Az asszony mintha megérezte volna lánya gondolatait, megtörte a csendet.

- Ígérd meg, hogy legalább egyszer még lejössz hozzám, mi­előtt lezárom a házat télire - hangja könyörgőre fordult. Félt a magánytól. Tudta, Eszternek erős a lelke, nem fog összeroppanni egy csalódás miatt. Azt vette észre, hogy irigyli a lányát, amiért szembe tud nézni a valósággal. Nem szitkozódik, és nem keres bűnbakokat.

- Persze, hogy jövők, de értsd meg, most el kell mennem, hogy ren­dezzem a lelkem. Mindenkinek így lesz a legjobb. Nem szeretnék egész nyáron itthon ülni, miközben a többiek az ártérben rajtam sajnálkoznak...

-    Tényleg, kivel fogod tölteni az időd? - kérdezte az asszony gya­nakodva. - Van valakid, akit nem akarsz még bemutatni nekem?

-    Hova, gondolsz! - tiltakozott hevesebben a kelleténél Eszter. Az anya figyelmét nem kerülte el a lány zavara. Sejtését beigazoltnak vette.

-    Na, szép, mondhatsz, amit akarsz - tudom, amit kiolvasok a viselkedésedből. Abban bízom, hogy valami rendesebb fiút találsz annál a semmirekellő Péternél.

-    Anya, kérlek - pirult el Eszter -, nem szeretem, ha a barátaim­ról így beszélsz.

-    Mi az, hogy nem szereted! - csattant fel az asszony hangja -, még védeni próbálod azt a ficsúrt, aki megalázott. Ne félj te semmitől. Ha találkozom vele, akkor megemlegeti egy életre, hogy nem bánhat így Bartai Eszterrel.

-    Nagyon szépen kérlek, ne avatkozz bele! Ez az én dolgom, kü­lönben többet a lábam nem teszem be a faluba - fenyegette meg anyját Eszter.

Az asszony és a lánya ismét elhallgattak. Eszter bízott benne, hogy anyja megértette őt és nem próbálkozik újra. Az anya hirtelen megérzett valamit a lánya elszántságából. Sejtette, ha továbbra is ráerőlteti magát, tényleg elüldözi. Hatalmas önuralommal megálljt parancsolt magának, amitől a feszültsége csak tovább növekedett.

-    Mindjárt hat óra - nézett Eszter az órára -, szeretnék kicsit hozzád bújni, mielőtt elindulok.

Az asszony széttárta karjait és hagyta, hogy a lány befészkelje magát a azok közé. Szerette babusgatni Esztert. Ilyenkor percek alatt elmúlt a feszültsége. Indulatok nélkül tudott beszélni és gon­dolkodni. Húsz percig dédelgette Esztert.

-    Készülnöd kell egyetlenem, ha nem akarod lekésni a vonatot -       tárta ismét szélesre karjait az asszony.

-    Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Nagyon szeretlek - pu­szilta meg kétfelől Eszter az anyját. Ígérd meg, hogy nem rágódsz a történteken. Hidd el, csak az történt, aminek történnie kellett.

Az asszony is megpuszilta, és a kapuig kísérte. Nem integetett, de addig ott állt, amíg a lánya el nem tűnt a szeme elől. Eszter nem fordult meg, határozott léptekkel haladt a maga választotta úton.

A vonat szinte üres volt. Ilyenkor az emberek nem szoktak Pest­re menni. Nem bánta, hogy egyedül utazhat. Elővette a jegyzeteit -       amit mindig mindenhol magával hordott -, fellapozta a hatvan­nyolcas esztendőt és szabadjára engedte a gondolatait, amelyek megint Péterhez kanyarodtak vissza. Ahhoz az emberhez, aki meg­határozó volt az eddigi életében. Az Echo együttes koncertje után mindketten úgy gondolták, hogy összetartoznak. Nem titkolták se­hol. Másnap késő este érkeztek csak haza, mert a frankhegyi házban délután kettőig lustálkodtak. A következő nap viszont Péter, miután ellátta az állatokat a tanyán, nem az ártéri erdőbe indult - ahogy azt tette mindennap -, hanem egyenest Eszterék házához. Megállt a kapuban, és várt a lányra, pedig nem beszélték meg. Eszter ne­gyedóránként kiszaladt megnézni a kaput nem áll-e ott Péter. Amint megpillantotta, azonnal kiszaladt és egy csókot adott a fiúnak, majd visszafutott a házba, elköszönt édesanyjától és kitolta a kerékpárt. A falu széléig kéz a kézben andalogtak, és tolták a bicikliket. A gáton ráültek a gépekre és hol az egyik, hol a másik tekert elöl. Más volt ez annál, mint amikor majd húsz évvel később Marcsival előzgették egymást. A többiek hamar tudomásul vették, hogy összetartoznak. Esténként leszakadva tőlük a Zagyva partján kettesben dúdolták a dalt, amire először forrt össze az ajkuk. Többször megismételve, megízlelve, hogy vajon mindig olyan izgatóan finom-e, mint akkor az első estén.

Ahogy közeledett az augusztus közepe, Péter minden este le­vitte a táskarádióját az ártérbe. Amíg a többiek is velük voltak, addig csak a hazai adókat hallgatták, néha megpróbálták befog­ni a Radio Luxembourgot, ahonnan az éteri sistergéssel kísérve a legújabb világslágereket lehetett megismerni. Este, mikor már kettesben maradtak, Péter rákeresett a Szabad Európa adójára, minden hírt részletesen elmagyarázott Eszternek. A lány itta a fiú szavait, nemcsak azért, mert szerelmes volt, hanem tényleg érdekelte, mi történik a hazájában, kívülről megmutatva. Augusz­tus 18-án este az egész baráti társaság Péter rádióját hallgatva iz­gult, hogy az Illés együttes megnyerje a Táncdalfesztivált. Eszter és Péter feszült lett, amikor Éva megjelent az ártérben. Igyekez­tek figyelmen kívül hagyni a jelenlétét. Eszter könnyebben tette túl magát a lány jelenlétén Péternél. Péterben felizzott egy pilla­natra a sértettség, de Éva visszahúzódó viselkedése lenyugtatta a kedélyeket. Jóska is visszahúzódott, nem kereste a konfliktust.

A fesztivál műsorvezetője, Poór Klára a legnagyobb örömükre - a döntős dalok előadása után - ismertette a zsűri döntését. Az első díjat Szörényi Levente-Bródy János: Amikor én még kissrác voltam című dala nyerte az Illés együttes előadásában. A fiatalok örömki­áltásai a faluig elhallatszottak. Azon a napon néhány üveg pálinka lecsurgott a fiúk torkán az örömre, ami tovább növelte a hangere­jűket. Péter visszafogta magát, nem ivott. Hazakísérte Esztert. A gáton is tolták a biciklit, nem siettek. Eszter érezte, hogy Péter lel­kében nincs nyugalom.

-    Még mindig ennyit jelent neked, Éva? - kérdezett rá Péterre.

-    Ne viccelj, örülök, hogy semmi közöm hozzá. Már rég elfelej­tettem, hála neked.

-    Nem Péter, ez nem így látszik, mást mondasz, mint ami látszik rajtad. Kérlek, ne hazudj, ezzel összetöröd a köztünk épülő bizalmat.

-    Miért hazudnék - csattant fel Péter -, nem érdekel az a lotyó -         szakad ki belőle.

-    Látod, erről beszéltem - magyarázta Eszter -, még mindig ér­zelmek dúlnak benned. Elhiszem, hogy nem vagy már szerelmes Évába, de nem tudtad még feldolgozni a kapcsolatotokat.

-    Áhhh, nem volt az kapcsolat, csak jól éreztük egymást.

-    Nem, ebből elég legyen! - kiáltott fel Eszter -, nem vagyok kí­váncsi a részletekre. Szerintem most az lesz a legjobb, ha hazame­gyünk mindketten és akkor találkozunk újra, ha átgondoltad a mai estét.

Eszter odahajolt Péterhez, megcsókolta, felpattant a kerékpárjá­ra és elhajtott. Úgy hagyta ott Pétert, mint egy leforrázott malacot a böllérek. Péter először utána akart menni, de nem tette. Eddig még senki nem szembesítette az énjével. Eszter átlátott a mellébeszélé­seken és válaszút elé állította. Érezte, igaza van a lánynak. Hazate­kert, álmatlanul forgolódott az ágyában azon gondolkodva, honnan tudhatta Eszter, mit érezhetett, amikor megjelent Éva az ártérben.

Eszter csalódott volt, amiért Péter olyan oldalát ismerhette meg, ami alapjaiban változtathatja meg a kapcsolatukat. Sok minden be­lefért az értékrendjébe. Egyet kivéve. Nem bírta elviselni a hazug­ságot. Úgy nevelték, hogy bár az igazság sokszor nagyon terhes, de megkíméli az embert a csalódásoktól. A hazugságban élő emberrel viszont nem lehet mit kezdeni. Számára a hazugság olyan, mint a kábítószeresnek az anyag. Nem tud egyikük se meglenni a szenve­délye nélkül. A jegyzetekből kiderül, hogy már másnap megjelent Péter és bocsánatot kért, amiért nem volt őszinte. Elmesélte Esz­ternek, hogy mennyit szenvedett, amikor Éva elhagyta. Beszélt az önbizalomvesztéséről, amit majdnem egy év alatt sikerült helyreál­lítania. Eszter megsajnálta Pétert, amiért a barátja és a szerelme is galádul viselkedett vele. Úgy gondolta, hogy ilyen csapás után neki kevés lenne egy év a talpra álláshoz.

Belemerült a gondolataiba, fel sem tűnt neki, hogy már Pesten kattognak a vonat kerekei. Elpakolta a jegyzeteit. Zavarban volt, mert rádöbbent, a párkák Péteréhez hasonló fonalat sodortak neki.

LÉLEKCSAPDÁBAN XIII.