LÉLEKCSAPDÁBAN XVII.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből,
ami 2011-ben jelent meg.

Péter kinyújtózott az ágyban, nem hagyták nyugodni Kata kérdései.

-    Miért nincsenek barátaim? - törtek fel a szavak belőle. Meglepő­dött. Nem volt szokása magában beszélni, különösen fennhangon nem. Az állapotának tudta be és túllépett rajta. Az agya lázasan dolgozott. Kisgyerekként nem voltak barátai, mert szülei nem jártak társaságba. Egyetlen szórakozásuk volt: a telek. Pé­ter nem szerette a telket, de nem volt választása. Mikor nagyobb lett, otthon maradhatott. Szeretett egyedül lenni. Mindig kitalált valami játékot. Szeretett a sakkbábukkal háborúsdit játszani. Felállította őket az ágyán csatarendbe. Bugyigumiból csinált magának lövedé­ket, amit a vonalzóra feszített és megcélozta a fekete-fehér ellenséges csapatokat. A gumilövedék nagy erővel, csattanva ütötte le lábukról a sakksereg katonáit. Rendet vágott közöttük, földre kényszerítve a szerencsétleneket. Péter órákig háborúskodott. Élvezte, hogy halom­ra lőheti a vele szembenállókat. Szülei, ha figyeltek volna rá, észre vehették volna, hogy a rejtett agresszióját vezeti le ilyenkor. De mire ők hazaértek, a sakkbábuk már szép rendben a helyükön feküdtek a félbehajtott tábla gyomrában. Így megnyugodva vették tudomásul, hogy egyetlen gyermekük otthon van. Máskor könyvekre vetette rá magát. Ez meglátszott a tanulmányi eredményein, az osztálytársai­val ellentétben minden kötelező olvasmányt elolvasott. Nagy ritkán kiment a térre, ahol a többi srác lógott. Az idősebbek társaságában érezte jól magát, a korabelieknél érettebbnek tartotta magát. Álom­világot épített, amiben a legtöbb ember felett állt. Annyira jól érezte magát a világában, hogy nem vette észre a többiek visszajelzéseit. Azt hitte, hogy irigyek, amiért ő többet engedhet meg magának. Pár év múltával azt vette észre, hogy az idősebb srácok nem vették jó néven, ha velük akart tartani. A fiatalabbak pedig már rég nem tekintették barátjuknak. Befelé fordulása erre az időre tehető. Az önsajnálat és a felsőbbrendűségi tudat birkózott benne. Nem találta a helyét a vi­lágban. Szeretett volna valami rendkívülit tenni, hogy észrevegyék és felnézzenek rá. Mivel jó felépítésű, és akkoriban még félszeg fiú volt, sok lánynak bejött. S bár minden vágya a lányok körül forgott, mégsem mert kezdeményezni. Ennek a félszegségnek a hozadékaként jó lelki társakra talált a lányokban. Amit nem sikerült a fiúknál elérni, a lányoknál minden különösebb erőfeszítés nélkül adódott. Péterrel megosztották bánatukat, örömüket és beavatták a féltett kis titkaikba. A fiú élvezte, hogy a lányok előtt villoghatott a műsza­ki és technikai tudásával. Ő volt a legbátrabb a szemükben, mert nem esett kétségbe, ha békát, tücsköt, bogarat vagy egeret kellett elűzni közelükből. A fiúk lenézték, amiért a lányokkal töltötte az idejét. Nem bíztak meg benne, ezért egyre inkább kiközösítették. Pétert bántot­ta a dolog, de apró bosszúkat állt rajtuk a vélt és valós sérelmeiért. Amikor valamelyik lány bizalmasan rákérdezett egyik-másik srácra, akkor a sérelmeit nem tudta, de nem is akarta elnyomni. Így minden fiúról elmesélte azokat a viselt dolgaikat, amelyek a lányok szemében visszataszítóak voltak. Péter manipulálta a környezetét, felnagyítot­ta a mások hibáit és történeteket talált ki hozzá. Egyre nehezebben tudta összeegyeztetni a valóságot a kitalációival. Szorongani kezdett, ami gyakran okozott hirtelen hangulatváltozásokat nála. Mielőtt a szülei a tanyára küldték volna, már egyre sűrűbben kerítette hatal­mába a depresszió. Utálni kezdte az embereket, mert azok nem szo­ronganak. A lelkében háború dúlt, aminek igazi vesztese ő maga volt. A nyár, ami meghozta számára a szerelmet, kiűzte belőle a depresszi­ót. Egy új Péterrel találta szembe magát, aki szerette az embereket és nem volt tartózkodó a lányokkal. Kapcsolata Évával, a szorongó tinédzserből férfivá változtatta. Lelki és testi panaszai elmúltak, egyre több örömforrást fedezett fel a világban. Elnyomta magában az önző énjét, mert nem akart szembesülni vele. A közel egyéves ro­mánc befejezése Péterből ismét előhozta a kedélybetegségét. Sokkal hevesebben és gyakrabban esett depresszióba. Az öngyilkosság gon­dolatával is eljátszadozott, de belátta, nem tudna magában kárt ten­ni. Sokkal jobban szerette magát annál, hogy maga ellen forduljon. A feszültségeinek levezetésére, megint az önző lénye kerekedett felül. Mindenkire haragudott, de gondosan leplezte az érzéseit. Elhatároz­ta, hogy megbüntet mindenkit, akivel kapcsolatba kerül. Hiszen vele sem bántak másként a barátai, akik megcsalták és visszataszították a szorongásos elesett kisfiú szerepébe.

Szerencséje volt, hogy találkozott Zsuzsával, a Colossal, akinek segítségével kimászott a gödörből. Azonban megmaradt benne a szorongásainak gyökere, ami olyan mélyen hatolt a lelkébe, mint a tarack a földbe. Felületesen nem lehetett eltávolítani. Újból és újból felütötte a fejét. Valójában Zsuzsával nem az volt a legnagyobb baja, amit Katának mesélt, hanem a félelem, hogy ő is elhagyja, megcsalja egyszer. Megelőzendő az újabb lelki törést, inkább magát is tévhit­ben tartva kitalálta, hogy zavarja őt a lány szexuális túlfűtöttsége. Persze zavarta is, de sokkal kevésbé, mint a rátörő félelemhullámok. Colossal a kapcsolatát úgy szakította meg, hogy egyikük se sérüljön visszafordíthatatlanul.

A következő év meghozta számára a változást. Elkezdte érdekelni a politika, lázadóként az ellenzékiség ragadta magával. '68 nyarán a Zagyva menti ártérben az érdeklődés középpontjába került. Felké­szült volt, naponta tájékozódott a Szabad Európa Rádió adásaiból. Az itthon elhallgatott hazai és a környező országokban zajló esemé­nyekről tudott meg információkat. Ezekről szívesen beszélt az ár­térben, ahol a többséget elkápráztatta a felkészültségével. Szerzett ellenséget is, de nem bánta. Erősnek érezte magát, amitől levetkőzte a maradék szorongását. Abban az évben lett szerelmes Bartai Eszter­be, a vörös hajú, hamvas bőrű lányba, aki addig megközelíthetetlen volt. Úgy érezte, sikerült egyenesbe kerülnie. Eszter addig a nyárig elérhetetlen rideg szépségnek tűnt. Még ábrándozni sem mert róla. Olyan lánynak gondolta, aki lenézi a fiúkat. Azon a nyáron boldog és félszeg volt. Nem akarta lerohanni a lányt és ezzel elveszíteni Eszter szerelmét. Félszegsége annyira lebénította, hogy Eszter volt kényte­len kezdeményezni. Péter hálás volt a lánynak, amiért nem fordult el tőle, hanem addig ügyeskedett, míg egyértelművé vált, hogy mind­ketten egymást akarják. A Frankhegyen eltöltött első közös éjszaká­jukon Eszter nem lett a fiú szeretője, de Péter ezt nem is remélte. Úgy utaztak vissza a faluba, mintha világéletükben összetartoztak volna. Esténként sokat beszélgettek és amint kettesben maradtak, véget nem érő hosszú csókban forrt össze az ajkuk. Kezeik elkalandoztak, hogy milliméterről milliméterre fedezzék fel egymás testét. Közben hallgatták a Szabad Európát.

-    Péter, kérlek, ne! - állította meg a felfedezésbe belemerülő fiút Eszter -, hidd el, nagyon szeretném én is, de nem most, és nem itt. Értsd meg, kedves. Nagyon jólesik, amikor hozzám érsz. A csókjaid annyira elvarázsolnak, hogy már nem bízom magamban. Ha tovább folytatod, akkor nem tudok ellenállni. Pedig nem érzem még, hogy itt lenne az ideje elveszíteni a szüzességemet.

-    Ne haragudj, annyira finom vagy, hogy elvesztettem a fejem.

-    Te ne haragudj. Ha türelmes leszel, akkor a tied leszek. Addig viszont meg kell ígérned, hogy nem léped át a magunknak állított határt. Tudom, neked nehezebb. Mindent megteszek, ami jó neked, de nem szeretnék egyelőre lefeküdni veled.

-    Rendben van. Elfogadom a szabályaidat, megbízhatsz bennem. Sokkal többet jelent nekem a szerelmed, minthogy becsapjalak egy félresike­rült aktusért.

Azon az éjszakán lent maradtak az ártérben és az egyezségüknek megfelelően Eszter érintetlen maradt, bár mindketten többször jártak a csúcson. Péter úgy érezte, hogy az éjszaka - bár nem tette magáévá a lányt -, mégis úgy tekintett Eszterre, mint az asszonyára. Eszter a gyönyöröknek olyan mélységeit élte át, amit addig el sem tudott képzelni. Boldogan elégítette ki Péter újra és újra, hogy közben ő maga is átélje az orgazmust. Attól a naptól kezdve, Eszter ígéretéhez híven mindent megtett, hogy a fiút kielégítse, aki nem maradt adósa.

A 68-as nyár legizgalmasabb estéje, a harmadik Táncdalfesztivál dön­tője augusztus 18-ára esett. Az ártérben mindenki izgatottan várta a naplementét. A lányok ételt, a fiúk italt vittek az erdőszélre, ahol tábortüzet raktak. Megérkezett Péter és Eszter. Pétert nagy becsben tartották, hiszen az ő táskarádiója nélkül nem hallgathatták volna együtt a döntőt. Feriben kettőség munkált. Irigyelte Pétert, mert kö­zéppontba került a rádiójával. Haragudott rá, mert mindig a Szabad Európát hallgatta. Többször megfordult a fejében, hogy szólni kéne az apjának vagy valamelyik falubeli elvtársnak, hogy Péter tiltott dolgot művel. Viaskodott magával, nem merte felvállalni a következ­ményeket. Klári nem értette, miért feszült Feri, amikor Péterrel egy társaságban vannak. Feri nem volt hajlandó beszélni a vívódásáról. Valahol mélyen a lelkében érezte, hogy a dolgok nem feketék és fehé­rek, mint amilyennek látni szeretné.

A pálinkás- és a borospalackok körbejártak. A lányok csak bele-bele kortyintottak a flaskákba, de a fiúk embereseket kortyoltak. Mindenki az Illés együttest várta a legjobb helyre. Az este azonban bővelkedett izgalmakban. Amikor az Omega előadta a Kiabálj, éne­kelj című dalt, többen elszontyolodtak a lányok közül. Leginkább Marcsi keseredett el, kijelentette: ennyi volt. Most már az Illésnek esélye sincs, majd magához ragadott egy pálinkásüveget. Eszter próbálta meggyőzni, hogy ne az üveg tartalmával vigasztalódjon, de minden próbálkozása csődöt mondott. Ferivel cserélgették az üve­get, amíg tartott a tartalma. Klári aggódott Feri miatt, ismerte őt. Amikor ivott, kötözködővé vált. Ahogy mondani szokták az élő fába is belekötött, de most Péter volt a célpontja. Nem is kellett sokat várni, Feriből kitört az indulat.

-    Kár volt lehozni ide ezt a masinát. Ráértünk volna holnap szomorkodni, hogy nem az Illés lett az első. Kár az estéért - zsörtölő­dött Feri.

-    Feri, ne legyél már ilyen negatív. Nincs még vége a döntőnek. Bízzál a kedvenceinkben - igyekezett Klári a kapatos fiút lesze­relni.

-    Persze, mert te azt mondod, hogy ők a legjobbak, akkor azt a zsűri is elfogadja - vágott vissza sértődötten a fiú a kedveskedésre.

-    Feri, tényleg nem érdemes keseregni. Nem merik megtenni, hogy az Illést kigolyózzák - próbálta csillapítani Ferit Péter.

-    Te minek szólsz bele? Azt hiszed, mert te városi, mit városi -           fővárosi - vagy, azért mindenbe beleüsd az orrod? Majd én megmutatom, hova üsd. Két helyet is tudok a számodra - emelte fel az öklét Feri, majd hüvelykujját kinyújtva az ülepére mutatva röhö­gött -, meg vagyok értve?

-    Ne, beszélj így Péterrel - kérlelte Klári -, hiszen ő a barátod.

-    Barátom - ordított felbőszülten Feri -, talán inkább a te ba­rátod. Ha nem hallgatsz, akkor te is találkozhatsz a beleütni való hellyel - emelte fel ökölbezárt kezét.

-    Elég legyen! - állt Feri elé Tibi harciasan -, fogd vissza magad -        mondta nagyon halkan.

Feri visszakozott, amilyen hirtelen támadt a haragja, olyan gyor­san el is szállt és átváltott a részegekre jellemző önsajnálatba. A ve­szekedés rányomta bélyegét a többiek hangulatára. Pattanásig fe­szültek az idegek a várakozástól és a kötekedéstől. Mielőtt egy újabb veszekedés kirobbanhatott volna a rádióból megszólalt Poór Klára: „Az első díjat az Illés együttes kapta Szörényi Levente-Bródy János: Amikor én még kissrác voltam című daláért.”

-    Sikerült - üvöltötte mindenki, ahogy a torkán kifért.

Feri Klári vállára hajtotta a fejét, mint egy kivert kutya, aki gazdá­ja kezébe mart. Klári simogatva, nyugtatta szerelmét. Reményked­ve, hogy megnyugszik és tisztábban látja a világot. Marcsi letette az üveget, bizonytalan lépésekkel ment Eszterhez, hogy a nyakába borulva hullajtsa örömkönnyeit.

-    Mégis sikerült, legjobb együttes lett az Illés - súgta barátnője fülébe Marcsi -, a Tini pedig enni való. Csak egyszer kerülhetnék a közelébe. Megmutatnám neki, milyenek az itteni lányok. Neked nem jön be?

-    Az igazat megvallva, nekem nem tetszik annyira, egy kicsit lá­nyosnak tartom őt - magyarázta Eszter.

-    Na, ne már. Valld be, hogy te sem bánnád, ha mellette ébred­hetnél.

-    Tévedsz, Marcsi. Remélem, csak az alkohol beszél belőled.

-    Ne legyél már ilyen fapina. Nem történik semmi, ha beismered, hogy neked is bejön.

-    Ez nem volt szép tőled. Amiért nem kavarok fűvel-fával, azért nem kell így gúnyolnod. Gyere, inkább csatlakozzunk a többiekhez.

A többiek már javában várták a győztes dalt, sokáig elhú­zódott a díjátadás. De megérte várni, mert ismét felcsendült a győztes dal, amit a bátrabbak már együtt dúdoltak az előadók­kal. Az este jól sikerült, és a végére Marcsi is kijózanodott. Jó kedvvel indult haza a társaság, miután a fiúk levizelték a tábor­tűz maradványát.

-    Miért kell minden alkalommal lehúgyozni a parazsat? Elvisel­hetetlenül büdös lesz tőle - dohogott Marcsi.

-          Irigykedsz, mert te nem tudod állva lepisilni csak a bokádat - nevettek a fiúk dolguk végeztével.

LÉLEKCSAPDÁBAN XVI.