LÉLEKCSAPDÁBAN XVI.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Péter szavai még Marosi Katának is erősek voltak, hosszan elgondolkodott és csak utána fogalmazta csak meg a következő kérdését.

-    Úgy érti, hogy válogatás nélkül mindenkivel szexuális kapcso­latot létesített? Azokkal is, akik nem tetszettek, mert csúnyák vol­tak?

-    Nem, nem. Félreértett. Olyan nővel még nem találkoztam, aki­ben ne fedeztem volna fel a szépséget. Ne mosolyogjon! Ne arra a szakállas viccre gondoljon: „minden nő szép, ha van elég pia.” Akire igazán odafigyelünk, abban felfedezhetjük a kisugárzást. A kisugár­zást, amire ráhangolódva észrevehetjük a rejtett szépségeket.

-    S mi van, ha nem tud ráhangolódni?

-    Semmi. Akinek a kisugárzása nem érint meg, az idegen ma­rad. Sokan vannak körülöttünk, akinek nem érezzük a kisugárzását. Azokkal nem kerülünk közelebbi kapcsolatba. Idegenként elme­gyünk egymás mellett.

-    Zsuzsának érezte a kisugárzását?

-    Éreztem, már mikor először megláttam a Zagyva menti ár­térben a többi lánnyal labdázni. Szerencsés voltam, de tudatlan. A lányok mindegyikének éreztem a kisugárzását, de fogalmam se volt, mitől bizsereg idebent valami - mutatott Péter a mellkasára.

-    Sok-sok esztendőnek kellett eltelnie, mire tisztában lettem azzal, mit jelent, ha érzem idebent a bizsergést.

-    Zsuzsa a bosszújának áldozata lett?

-    Nem, akkor nem gondoltam a bosszúra, amikor először csókol­tuk egymást. Sőt később se. Talán beleszerettem, ma már nem em­lékszem. Az biztos, hogy egyike volt a bizalmasaimnak. Hálás voltam neki, amiért a hajamnál fogva rángatott ki a gödörből. Fiatal voltam és már hónapok óta nem érintettem nőt. Azon az estén, amikor össze­bújtunk az ártérben, végre ismét férfinak éreztem magam.

-    Nem zavarta, hogy Zsuzsa jóval magasabb?

-    Nem zavart, sőt büszke voltam, mert a sportos, tökéletes alakú lány engem akart. Velem töltötte a szabadidejét. Velem osztotta meg örömét. Fenntartások nélkül adta nekem magát. Az ölelése szenve­délyes volt, veszteség lett volna mindkettőnknek, ha nem jövünk össze. Zsuzsa legalább annyira ki volt éhezve a szerelemre, mint én. S nem­csak az éhségünk esett egybe, hanem az étvágyunk is. Zsuzsa imá­dott meghökkentő, megbotránkoztató dolgokat tenni. Az ártérben nem tűnt fel, hogy milyen ötletei voltak. Zsuzsa budapesti lány volt, így az ősz nem választott szét minket. Majdnem mindennap össze­futottunk iskolából jövet, edzésre menet sikerült fél órácskákat egy­mással töltenünk. Hétvégeken pedig rengeteget kirándultunk. Sze­rettük a Hárs-hegyet, a János-hegyet, a Hármashatárhegyet. Amikor időnk engedte, elkalandoztunk Dobogókőre és Visegrádra. Zsuzsa mindenhol szeretkezni akart. Mindig olyan helyeket keresett, ahol nagy volt a lebukás veszélye. Neki erre volt szüksége, hogy a csú­cson járjon. S ezt még tetézte azzal, hogy nem volt éppen néma. Ami­kor szabadjára engedte a kéjt és sikoltozott a gyönyörtől, sokszor megrémültek a kirándulók. Távolról halálhörgéshez hasonlítottak sikolyai. Teljesen mindegy volt neki, hol voltunk, ha

jött a gyönyör, Zsuzsa hangja betöltötte a környezetet. Egyszer az 56-os villamossal jöttünk haza a Hűvösvölgyből. Késő volt már, ketten ültünk a hátsó kocsiban, Zsuzsa egyszer csak felállt, a szoknyája alá nyúlt és levet­te a bugyiját, kiszabadította férfiasságomat és beleült. Nem mozog­tunk, rábíztuk magunkat a villamosra. A fogaskerekűnél jártunk, amikor Zsuzsa megremegett és felsikoltott. A vezető kiszállt az első kocsiból és hátrajött megnézni, mi történt. Azt hitte a szerencsétlen, hogy elgázolt valakit. Amikor visszaszállt és elindult, kitört belőlünk a nevetés. Zsuzsa még a Moszkva tér előtt visszavette a bugyiját, de csak azért, hogy a Vérmezőn ismét megszabaduljon tőle. Szép idők voltak, de engem annyira nem izgatott a lebukós játék.

-    Akkor minek kezdett bele?

-    Nem tudtam, hogy Zsuzsának csak akkor jó, ha nem csak sze­xuálisan kerül izgalomba. Ki voltam éhezve, meg tapasztalatlan is voltam, legyezgette a hiúságomat, hogy ennyire bejövők neki. Las­san rájöttem, hogy Zsuzsa nem értem van annyira oda. Neki olyan társ kell, aki élvezi a játékát.

-    Mi történt, amikor rájött, hogy nem ön a megfelelő játszótárs?

-    Érdekes, akkor kezdtem észrevenni, hogy Zsuzsa jóval maga­sabb nálam. Voltak helyzetek, amikor kényelmetlenül éreztem ma­gam. Körülbelül egy évvel később kifulladt a kapcsolatunk. A végső lökést - nevetett fel Péter - szó szerint én adtam Zsuzsának. Amikor karomba kaptam, mindig féltem, hogy leejtem. Egyszer felkaptam, be akartam bizonyítani, hogy a félelmem alaptalan. Nem ejtettem le, büszkén remegő lábakkal vittem a karomban a szobába. Félel­mem már elszállt, amikor sokkal rosszabb történt a félelmemnél. A szobába fordulva Zsuzsa feje nekicsapódott az ajtófélfának. Ha jól emlékszem, akkor hallottam utoljára sikoltozni a karjaimban. Megdöbbentem, hogy a kétféle sikolya között nem hallottam semmi különbséget.

-    Összevesztek?

-    Nem. Zsuzsa is rájött, hogy barátként sokkal többet adhatunk egymásnak. Eltelt vagy tíz esztendő, amikor újra találkoztunk. Nem változott semmit. Moziban hallottam meg a jól ismert sikolyt. A film után az utcán ráköszöntem. Örült nekem, kaptam két puszit és be­mutatta Bélát, aki még nála is magasabb volt egy fejjel. Mikor elkö­szöntünk, Zsuzsa odasúgta, megyünk még egy kört a Vérmezőn.

-    Nem érte csalódásként, hogy Zsuzsa megtalálta a hozzá való embert?

-    Jó kérdés. Akkor magam se értettem, miért nem éltem meg veszteségként a szakításunkat. Pár év múlva találtam meg a választ. Ha az embernek 40-es a lába, akkor a 45-ös cipőben eljuthat a céljá­hoz, de az út hosszú lesz, kényelmetlen és nevetséges. Ha ugyanazt a lábat 39-es cipőbe préselik, az út szintén hosszú lesz, és az ember lába tele lesz vér- és vízhólyaggal. A divat gyakran elveszi az embe­rek eszét. Ezért időről időre próbálgatják a kisebbet, a nagyobbat. Nehezen találják meg a megfelelőt.

-    Maga megtalálta?

-    Igen, megtaláltam. Legalábbis azt hiszem. De nem tudtam rá vi­gyázni. Hajtott valami belülről, hogy kiteljesedjek. Úgy gondoltam, hogy nekem mindent szabad. De a társamat nem tudtam elfogadni szabadnak.

-    Önző volt?

-    Nem kicsit. Elmúltam már negyven, amikor rájöttem, hogy minden mondatom az „Én” szócskával kezdődik. Még el kellett tel­jen öt év, mikor felismertem, milyen gyakran alkalmazom a „Jó de...” mondat kezdést.

-    Külső segítséget is kapott, hogy megismerje magát?

-    Szakmai segítséget nem kaptam. Rengeteg embert ismertem meg, akiktől sokat tanultam. Sok mindenen átmentem, hogy csak egyet említsek, a hetvenes években ki voltam tiltva Budapestről. Az élet jó iskolám volt.

-    Akar róla most beszélni?

-    Ne haragudjon, úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom. Pihennék egy kicsit, mielőtt ideér Emese, hogy a lelki tréning után megkapjam tőle a testit.

-    Megértem, hogy kimerült. Ígérem, ma már nem fárasztom to­vább. Szeretném, ha legközelebb beszélgetnénk az önző korszakáról, ha nem bánja. Érdekelne még, hogy miért nincsenek barátai. Köszö­nöm az együttműködését, ha így folytatja, akkor hamarabb célhoz érünk, mint gondolná. Most pihenjen, maradt egy órája, hogy össze­szedje magát - köszönt el Kata, és elindult az ajtó felé.

-    A búcsú kézcsókot nem kéri? - szólt utána Péter, amire egy ka­caj és egy ajtócsapódás érkezett válaszul.

LÉLEKCSAPDÁBAN XV.