LÉLEKCSAPDÁBAN I.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 

ami 2011-ben jelent meg.

Lassan, bizonytalanul próbálta kinyitni szemeit. Félt a szemhéján átsugárzó vakító fehérségtől. Úgy gondolta, ha hirtelen éri a pupilláját a fény, azonnal elveszíti a látását. Megpróbált a kezével napellenzőt tartani a szeme elé, ám az ösztönös mozdulatot nem tudta elkezdeni, keze nem engedelmeskedett az agyából kiinduló parancsoknak. Fejében a gondolatok és a hozzájuk kapcsolódó kér­dések úgy kergették egymást, hogy nem maradt ideje elkapni legalább egyet és megválaszolni.

Távolból hangokat hallott, de nem értette, mit mondanak. Az idő múlását sem érzékelte, a fény változatlanul fájdalmas éles fehérségként támadta szemét. Kísérlete, hogy rendszerezze a gondolatait kudarcba fulladt. Teste szabadesésben hullott a feneketlen mélységbe. Nem volt ereje megállítani a zuhanást, végtagjai nem engedelmeskedtek akaratának. Kisgyerekként számtalanszor átélt már hasonló zuhanást. Később tizenegy-tizenkét éves korára elmúltak a zuhanásba végződő éjszakai rémálmok, hogy harmincévesen ismét szembesüljön az éjszaka hatalmával, mely a sötétség beálltával eluralkodott az érzékein.

A torkából felszakadó kiáltás elhalt mielőtt a szájáig ért volna. Tudta, küzdenie kellene, hogy a mélység ne szippantsa be, mégis vágyott zuhanni az ismeretlenbe. A szorongató félelem görcse egyszer csak remegéssé, majd borzongássá alakult. A borzongás végigfutott a gerincén, egészen fel az agyáig, ahol már-már izgatóan bizsergetővé alakult. Elfogadta az érzést. Amióta a fájdalmasan vakító fehérség szinte átszúrta vékony szemhéját, azóta ez volt az első kellemes élménye. Igyekezett belekapaszkodni a jó érzésbe. Abban bízott, hogy megállíthatja a zuhanását. Hányszor sikerült már az elmúlt húsz évben bizsergésbe fordítani a kínzó félelmet. Sőt voltak olyan időszakok az életében, amikor mindent megtett, hogy az ismeretlen vonzás hatalmába kerítse. Szinte eksztázisba esett, amikor sikerült átfordítania a félelmet bizsergésbe. Akkoriban nagyon jó fizikai és lelki erővel rendelkezett. Mostanra azonban mindkettő szertefoszlott.

Nem mert arra gondolni, hogy többé már nem uralhatja a félelmeit, és nem élvezheti kedvére a megszokott játékait.

Ismét hangokat hallott, mintha hozzá szólnának, vagy inkább róla beszélnének. Igyekezett figyelni a hangokra, amelyek ismerősnek tűntek. Mégsem értette őket, talán idegen nyelven beszéltek. Nem tudta, hogy percek, órák vagy napok teltek el, amikor érteni kezdte a külvilágot. Sikerült

-          Magához tért. - suttogta maga elé Eszter. Hónapok óta minden reggelét azzal kezdte, hogy benézett az önkívületi állapotban fekvő szakállas, torzonborz férfihoz. Szerelem és féltés, féltés és rettegés, rettegés és csalás. Ezek a szavak egyértelművé tették kettejük bo­nyolult és hosszú kapcsolatát - jutott Eszter eszébe.

Mivel a szerelem és a gyűlölet közös tőről fakad, Eszter nem tudta eldönteni, hogy melyik az erősebb benne. Az aggódás, amíg a férfi eszméletlen volt, elnyomta a szerelmet és a gyűlöletet. Most, hogy látta Pétert megmozdulni, a két érzés összecsapni készült lelkében. Mennyi keserűség és gyötrelem, mennyi gyönyör és öröm keretezte a több mint húszesztendős hol laza, hol szoros együttlétüket. Eszter félt, hogy elveszíti Pétert, pedig hányszor kívánta, hogy bárcsak ne ismerte volna meg. Hányszor jelent meg életében a férfi, mint egy átutazó, és hányszor tért vissza megszeppent kisgyerekként. Félszegen, azzal a csábítóan kék szemével a padlót nézve, kijelentve újra és újra, hogy csak Eszter mellett tudja elképzelni az életét.

Úgy élték életüket, mint a vándorcirkuszosok. Mindennapjaikat - mint az artisták - több előadás köré szervezték. Hol együtt, hol külön. Hol flitterekkel megszórva ragyogtak, hol pőrére vetkezve szégyenkeztek. Mégis mindketten állították, hogy egy percig sem jutott eszükbe, hogy véglegesen elszakítsák a köztük lévő szálakat. Önpusztítóan ragaszkodtak egymáshoz, ezért mindig hagytak kapocsként legalább egy pókfonálnyit, amely mentén visszatalálhattak a másikhoz. Budaörs központi helyszíne volt életüknek. Mindig oda tértek vissza, hogy megerősödjenek. Sokszor azonban újabb sebeket ejtettek egymás lelkén, mielőtt a régiek végleg begyógyultak volna.

-    Mindig megbocsátottam. - csúszott ki Eszter száján az eddig ki nem mondott gondolat. Ijedten a szája elé kapta a kezét. Fürkészve figyelte Péter arcát és mosolyt vélt felfedezni a szájának szegletében. Biztosra vette, hogy az ágyon fekvő - annak ellenére, hogy nem volt magánál - meghallotta a véletlenül kimondott gondolatát. Meghallotta, és mosollyal nyugtázta, hogy ismét van visszaút szá­mára - gondolta Eszter egyre mérgesebben. Dühös volt az elvesztegetett évekért. Az elhallgatott szemrehányásokért, a meg nem élt gyönyörökért. Sajnálta magát, amiért a férfi mellett beszennyeződtek a gondolatai és érzelmei. Vajon miként alakulhatott volna az életük, ha kapcsolatukat nem befolyásolta volna Péternek a szorongásokkal és lázadásokkal terhelt egyénisége? - tette fel magának a kérdést Eszter. A nő tudta, hogy a válaszokért nagyon messzire kell visszamenni a múltba, ami fájdalmas, de elkerülhetetlen.

Lélekcsapdában részlet II.