LÉLEKCSAPDÁBAN VII.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből,
ami 2011-ben jelent meg.

Még tíz óra sem volt, amikor Eszter Budaörsre ért. A Béke téren szállt le a buszról, hogy jó órányi meredeken kaptató utakon gya­logolva elérjen Péter szüleinek telkéhez. A fiú apja valami baráti ajánlásra vette meg a telket. Az idős tulajdonos nem bírta egészsé­gileg a kijárást, a gyerekei pedig, szabadidejüket nem a Frankhe­gyen akarták eltölteni. S bár a telken egy takaros házacska is meg­bújt az árnyas fák takarásában, mégis jó áron sikerült megvenni az ingatlant. Az idős ember már évek óta árulta a telkét, de a vevők mindegyike elállt a vételtől, amikor megtudta, hogy az ivóvizet a faluból kell felcipelni a hegyre. Péter szülei a nomádsága miatt szerettek bele a telekbe. A főúttól jó órányira lévő birtokukat földi paradicsomként kezelték. Csillagos estéken a teraszról látták Száz­halombatta fényeit, lábuk alatt terült el Budaörs, Törökbálint és a Tétényi-fennsík. A hegyre még a villanyt sem vezették fel. Esténként petróleumlámpák, gyertyák és egy ósdi harisnyás Aladin-lámpa ad­ták a hangulatvilágítást. Igazi menedékhely volt, ahol Péter szülei a szabadidejüket töltötték. Péter nem szeretett kint lenni, amikor szülei is ott voltak. Apját furdalta a lelkiismeret, hogy a sok hétköznapi túlórája miatt keveset foglalkozik a gyerekkel, ott akarta bepótolni az elmaradt gyermeknevelést. Kapcsolatukon ez csak rontott, és a meghitt családi együttlétek állandó veszekedésbe, számonkérésbe fordul­tak. Nem volt miről beszélnie apának és fiának, éltek egymás mel­lett, mint két idegen. Péter többször kijelentette, hogy apjával annyi közös élménye nem volt közel húsz esztendő alatt, mint amennyit a tanyasi fiúkkal egy nyáron szerzett. Számára az apakép legalább annyira hiányzott, mint Eszternek.

Eszter kipirulva érkezett a telekhez, látta, nincs lakat a kertka­pun. - Ezek szerint Péter itt van - nyugtázta, majd szokásához híven hangosan gondolkodott - szülei hétköznap csak szabadságuk alatt tudtak kijönni, tehát más nem lehet a házban.

Zajtalanul sikerült kinyitnia a kaput. Úgy akart a fiú elé állni, mint egy mesebeli tündér, aki váratlanul ott terem, ahol szükség van rá. A terasz felől közelítette meg a nappalit. Az ajtó tárva-nyitva volt, bentről furcsa hangokat hallott. Óvatosan bepillantott, hogy lássa, amit addig csak hallott. Péter háttal neki meztelenül valakit gyűrt maga alatt. Eszter lábai elnehezültek, nem akart hinni a szemének. Péter izmos testén a beszűrődő fényektől megcsillantak az izzadságcseppek. Alulról zihálás hallatszott, a fiú nem kapkodott, lassú ütemben szeretkezett. Eszter körül megfordult a világ, becsukta a szemét, két kezét a fülére tapasztotta, mint egy kisgyerek. Nem en­gedte, hogy érzékszervei tovább közvetítsék agyába megcsalásának képeit. Néhány percig csak állt ott, majd lassan kinyitotta a szemét. Marcsi barna, riadt őzike szemeit látta tágra nyitva. Ordítani akart, de hiába nyitotta ki száját a hangok bent rekedtek. Percekig úgy maradt ott, mintha modellt állna Munch Sikoly című alkotásához. Péter nem vette észre, hogy ismét hármasban vannak, akárcsak a tűzugráskor. Azonos tempóban mozgatta csípőjét, mint aki kötelességszerűen teszi, nem élvezetből. Eszternek hirtelen eleredtek a könnyei, átvillant benne, hogy egyszerre veszítette el a barátját és a barátnőjét. Hátat fordított a szeretkezőknek és halkan, mintha egy temetésről távozna, magukra hagyta a halottait.
Az úton lefelé még potyogtak a könnyei, de érezte, hogy minden elsírt könnycseppel közelebb kerül a lelki békéjéhez. Útirányt változtatott és a hegyen keresztül felgyalogolt a Normafához. Nem érzett sem fájdalmat, sem fáradtságot. Hatalmas űr volt benne, mintha kitépték volna a belső szerveit. Ment előre maga mögött hagyva a normafai nagy lej­tőt. Nem nézett körbe, csak ment előre.

Annyira magába fordult, hogy nem vette észre a János-hegyi kilátó felől érkező Nagylaki doktort. A férfi már messziről meg­ismerte Esztert, feltűnt neki, hogy a lány céltalanul bandukol az úton.

-    Jó napot, Eszter! - állta el a lány útját -, mit keres erre. Nem kellene egyedül sétálgatnia ilyen messze a várostól. Édesanyját, hol hagyta? - kérdezte az orvos, hogy kizökkentse a lányt a közönyéből.

-    Jó napot? - köszönt vissza Eszter kérdő hangsúllyal -, mesél­tem már magának, hogy mennyire szeretem a természetet. Ha va­lami gondom van, kijövők feltöltődni - próbált magabiztosságot sugározni. Az orvost azonban nem sikerült megtéveszteni.

-    Jöjjön! - karolt belé a férfi -, beülünk a kilátó éttermébe és el­meséli, mi nyomasztja olyan nagyon. Majdnem feldöntött az úton -        viccelődött, hátha ezzel sikerül a lány figyelmét felkelteni. - Nem mondhat nemet, már régen beszélgettünk, kíváncsi vagyok a ba­rátaira. Azért sem mondhat nemet, mert nem foszthat meg attól az örömtől, hogy egy ilyen csinos hölggyel költhetem el az ebédet -     győzködte Nagylaki Esztert. A lány érezte, hogy nem hagyhatja faképnél Nagylakit, de nem akart beszélni a történtekről, még nem dolgozta fel a gyászát. Megadóan bólintott, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. A doktor nem engedte el a karját, finoman, de határozottan mutatta az irányt. Messziről úgy néztek ki, mint egy szerelmes pár, akik a várostól távolra menekülve andalogtak. Az ét­teremben a városra néző asztalnál kaptak helyet. A férfi otthonosan mozgott, mint aki a törzshelyére érkezett, a pincérek is közvetle­nebb tisztelettel üdvözölték a többi vendégnél. Eszter nem nagyon járt étteremben, amióta anyjával kettesben éltek, nem vetette fel őket a pénz. Nem volt okuk panaszra, de azért oda kellett figyelni, mire költenek.

-    Nem járok gyakran étterembe, nézze el nekem, hogy kicsit fe­szélyezett vagyok - mentegetőzött Eszter, abban bízva, hogy a fér­fi nem fogja faggatni gondjairól. Nagylaki átlátott a lányon, de úgy tett, mintha megfeledkezett volna Eszter gondjáról.

-    Nem bánja, ha rendelek magának is - adta meg a felmentést Eszter szorongására az orvos. Eszter hálásan bólintott, és csillogó szemmel gyönyörködött az alattuk elterülő város panorámájában.

-    Ugye, abban a házban lakik? - mutatott Eszter egy a pesti ol­dalon álló házra. A férfi elmosolyodva nyugtázta, hogy jó megfigye­lő a lány. Nagylaki meglepődött, hogy a szeme előtt milyen csinos, harmonikus megjelenésű lánnyá fejlődött a kicsi Esztike. Tetszett neki a lány, és szívesen megfeledkezett arról, hogy páciensként foglalkozott vele. A terápiás beszélgetéseikről nem vezetett naplót. A férfiképet igyekezett erősíteni benne, nem volt szüksége a lány­nak életvezetési segítségre. Csendben fogyasztották el a kései ebé­det. Eszter nem akart beszélni és hálás volt, hogy a férfi sem fag­gatta. Az orvos bőséges borravalóval köszönte meg a panorámás asztalt. Kisétáltak az étteremből, felmentek a kilátó felső szintjére, hogy onnan is megcsodálják a várost.

-    Van egy javaslatom - törte meg a csendet Nagylaki -, szeret­ném elvinni Szentendrére. Kedvelem a zegzugos utcáit. Útközben pedig elmesélheti, hogy mi történt magával, amióta nem találkoz­tunk - emlékeztette Esztert, hogy tartozik egy magyarázattal a ta­lálkozásukkor láthatóan befelé forduló állapotáról. Nem engedte a lányt sokáig gondolkozni, belékarolt és a nem messze álló piros Alfa Romeo felé terelgette. Alig több mint egy hete, hogy sikerült megszereznie a sportautót. Az egyik páciensétől vette át a gépet, akit sikeresen kezelt ki a szorongásaiból. A páciens hosszabb kül­földi kiküldetésről hazatérve befizetett a kinti keresetéből az Alfá­ra, de nem akarta megtartani. A hatvanas-hetvenes években nem lehetett máshogy külföldi autóhoz jutni csak külszolgálati mun­kával és pártengedéllyel. Az autó eladásához is külön engedélyt kellett szerezni. A hivatalba, ahol az engedélyeket kiadták előre le­szólt a nagyfőnöke, kérte, támogassák a beosztottjának kérelmét. Így juthatott Nagylaki egy olyan autóhoz, amiből alig pár darab közlekedett a hazai utakon. Sőt Olaszországban sem sok, hiszen egy új modell egyik első darabja került az orvos tulajdonába. Esz­ter elámult az autót meglátva, nem akart nemet mondani a férfi­nak, élni akart a lehetőséggel. Nagylaki úriemberként kinyitotta a jobb oldali ajtót, és miután a lány elhelyezkedett a piros bőrü­lésen, lágyan becsukta. Beült ő is, bekapcsolta a magnót, amiből édeskeserű blues hangja töltötte be a teret. Áthajolt Eszterhez, hogy segítsen bekötni a biztonsági övet. A lány meglepődött, de nem bánta, hogy a férfi karja megérintette a mellét. Nagylaki elné­zést kért, de nem kerülte el a figyelmét, hogy Eszter arca kipirult és a légzése is szabálytalanabb lett. Alig harminc perccel később, már a Duna-parton sétáltak. Hol a kezük, hol a válluk ért össze az andalgáskor, és egyikük sem bánta a véletlen érintéseket.

-    Minden nyaramat egy Zagyva melletti kicsi faluban töltöm -            kezdett bele a vallomásba Eszter, a férfi szótlanul hallgatta. Tud­ta, ezt az állapotot nem szabad megtörnie semmilyen kérdéssel, közbevetéssel. - Olyan nekem az a falu, mintha ott születtem volna - kerülgette a lényeget. - Tavaly megismerkedtem Péterrel, a szülei egy tanyára küldték, hogy szokja a vidéki életet. Már az első találkozáskor éreztem, hogy valami furcsa feszültség van kettőnk között. Akkor nem tudtam mire vélni, de nyár végére rájöttem az okára. Beleszerettem Péterbe. Sokat kóboroltunk esténként ket­tesben a Zagyva-parton. Augusztusra már úgy ismertük egymás ajkát, mintha azon nőttünk volna fel - a lány szinte levegőt sem véve beszélt, mint akinek az élete függ attól, mennyire gyorsan meséli el kapcsolatát Péterrel. - Boldognak éreztem magam. Pé­ter gyengéd volt és megértő. Nem akartam lefeküdni vele, még korainak tartottam. Nem volt ellenvetése, beérte azzal, hogy órá­kon keresztül csókolóztunk és felfedeztük egymás testét. Persze ki is elégítettük egymást, de nem akartam lefeküdni akkor még senkivel - avatta be Eszter Nagylakit a kezdődő szexuális életébe. A férfi még mindig nem szólalt meg. Érezte, eddig még csak a törté­net elejét hallotta és kíváncsi volt a folytatásra. - Életem legszebb hónapjait töltöttük együtt - folytatta a visszaemlékezést a lány - ka­rácsonykor is vele lehettem, mert Péter apja a kiváló munkájáért kitüntetést és kétszemélyes csehszlovák üdülést kapott ajándék­ba. Édesanyám látta, hogy mennyire szeretném, ha Péter velünk tölthetné a szentestét, és beleegyezett. Azt mondta: „Legalább szem előtt lesztek.” Az este remekül sikerült és anyám éjfél előtt visszavonult, így egymás karjában aludtunk el. A tanulás is jobban ment. A szerelem belőlem a legjobbat hozta ki. Péter pedig igye­kezett a kedvembe járni. Kora tavasztól az iskola végéig gyakran jártunk ki a szülei budaörsi telkére. A péntekek ünnepnapnak szá­mítottak, mert kettesben tölthettük az éjszakát. Péter minden porcikámat ismerte és érintette már addigra, akárcsak én az övét. De tiszteletben tartotta, hogy még nem akarok az övé lenni.

Az egyik éjszaka hangos csörtetésre riadtunk. Péter oltalmazón magához ölelt, és kilestünk az ablakon. A holdfényben két hatalmas vaddisz­nót láttunk, amint terelgették csíkos csöppségeiket. Trappoltak, rö­fögtek és mindent kitúrtak. Felejthetetlen élmény volt látni, amint a két kifejlett példány körültekintően óvta, terelgette a kicsinyeit. Oda súgtam Péternek: „Ugye, te is így fogsz vigyázni a kicsinyeink­re”. Péter átölelt, válasz helyett hosszan a szemembe nézett és meg­csókolt. Az volt életem legforróbb és leghosszabb csókja. Ha Péter azt kéri, hogy legyek az övé, akkor habozás nélkül megtettem volna - vallotta be Eszter.

LÉLEKCSAPDÁBAN VII.