LÉLEKCSAPDÁBAN III.

Részlet a Lélekcsapdában című

regényemből, ami 2011-ben jelent meg.

- Jó reggelt Köves úr! - állt meg a főorvos kíséretével Péter ágyánál. Péter hallotta valahonnan nagyon messziről a köszöntést. Tudni akarta, hol van. A kérdés azonban bent rekedt a torkában. A főorvos észrevette, hogy Péter beszélni akart, de nem tudott.

- Ne erőltesse a beszédet - utasította Pétert, ellenkezést nem tűrő hangon, -  most az a fontos, hogy mindenben működjön együtt velünk. Én vagyok ennek az osztálynak a vezetője, Vázsonyi And­rás - mutatkozott be.

Péter igyekezett jelzést adni, hogy megértette a férfi szavait. Megpróbálta a szemét kinyitni és becsukni, meglepődött, hogy min­den nehézség nélkül tudott pislogni. A főorvos atyáskodva megpaskolta a kézfejét, majd a kíséretéhez fordulva mondandóját a reggel becserkészni szándékozott rezidenshez intézte.

- Szerémi doktornő, a beteg állapotának minden változásáról személyesen tájékoztasson, és gondoskodjon arról, hogy a kórte­remben mindig félhomály legyen. Hat hónapi kóma után a beteg lassan, fokozatosan lesz képes hozzászokni a fényhez.

- Igenis, főorvos úr! - vágta rá Edit, az egyetemen belénevelt feltétel nélküli alázatossággal. Sokszor elgondolkodott, amióta az orvosi pályát választotta, hogy mennyit kell még tanulnia és meg­alázkodnia. Az apja jutott az eszébe, aki mindig azzal vigasztalta, hogy nem lehet ez rosszabb, mint a kötelező sorkatonai szolgálat harminchat hónapja. Mindig a fülében csengtek az öreg monda­tai. Érzékletesen tudta leírni, hogy az újoncok közül többen miként kísé­reltek meg öngyilkosságot. Edit magában igazat adott az öregnek. A kórházban testi fenyítést nem alkalmaztak, a lelki megpróbáltatást pedig ki lehet bírni. Aki nem képes rá, az alkalmatlan az orvosi hi­vatás gyakorlására. Ennek ellenére a főorvos folyamatos zaklatásai számtalanszor kihozták a sodrából. Tudta, az osztályon senki nem állna mellé, ha szóvá tenné a főnök viselkedését. Igyekezett ezért szürke kisegérként meghúzódni a háttérben, ám még az egy szám­mal nagyobb köpeny sem tudta elfedni remek - férfi szemeket megigéző alakját. A ritmikus gimnasztikának és édesanyjának köszön­hette, hogy felnőttként nem kellett szégyenkeznie az alakja miatt. Anyjának alakja akár egy húszévesé, még hatvanhoz közel is utána fordultak a férfiak az utcán. Anyja azonban nem bízta csupán a gé­nekre Edit testének formálását. A lány sokszor zokogott esténként a kimerültségtől, amikor az edzésekről hazaért. A sport majdnem más irányba terelte az életét. Nagy döntést kellett hoznia, amikor az edző ultimátumot adott, vagy válogatott lesz, vagy mehet tetszése szerint. Edit miután kikerült a kórházba végzősként, már tisztában volt azzal, hogy nem döntött rosszul, amikor nem a sportot választot­ta. Ugyanakkor hálás volt edzőjének és anyjának, amiért több éven keresztül szinte kényszerítették az edzésekre és a versenyekre. Az akkor szerzett állóképesség és kitartás sokszor átsegítette a vizs­gaidőszakokban ránehezedő nyomáson. A sportnak köszönhette, hogy a többi rezidenshez képest kevésbé viselték meg az ügyeletek.

Edit örült, hogy rábízták Péter megfigyelését. A vizit végeztével a kórlapokkal kellett foglalkoznia. Úgy döntött, összeköti a két fel­adatát, fogta a rengeteg adminisztrálandó lapot és Péter szobájába vonult. A szoba egyágyas volt, az étkezőasztal viszont négyszemé­lyes, így bőven volt hely, hogy a kartonokkal elférjen. Meggyőződött, hogy Péter ágya mellett a műszerek nem mutatnak semmilyen ki­ugró értéket, ami szükségessé tenné, hogy értesítse főnökét. Annyi­ra engedte le a redőnyöket, hogy a szoba meghitt félhomályba burkolózzon. Leült az asztal mellé, felkapcsolta az olvasólámpát, ernyő­jét úgy igazította, hogy véletlenül se vetődjön fény Péter ágyára, és belemerült a kórlapok adminisztrálásába.

Péter igyekezett minden szót elkapni és értelmezni, ami körü­lötte elhangzott. Csalódott volt, hogy nem mondtak semmit arról, miért volt több hónapig kómában. Az sem derült ki, hogy hol van és milyen kezelések várnak rá. Egye meg a fene őket. Nem fogok bosszankodni - gondolta Péter -, aki hajlamos volt melankoliku­san nézni a világot. Az önsajnálatot gyorsan száműzte a gondola­taiból, pedig szerette magát sajnálni. Próbálta erőltetni az agyát, hogy felidézze, mi történhetett hat hónappal korábban. Nem si­került, olyan volt, mintha egy falat húztak volna az agyában, ami blokkolta az emlékeket. Nem tudta, mennyi idő telt el azzal, hogy megpróbálta áttörni a gondolatait bénító akadályon. Időérzéke teljesen elveszett. Belefáradt a sok sikertelen kísérletbe, hogy fel­idézze, mi történt. Nem aludt, az alvás és az ébrenlét közti keskeny ösvényen imbolygott. Gondolatait szabadjára engedte, amelyek megkönnyebbülve szaladtak vissza az időben egészen a hatvanas évek közepéig. Bár nem volt egyszerű a gyerekkora, mégis szíve­sen merült el a régi emlékekben, ha már a közelmúlt nem akart kitárulni elméjében.

Családja a pártállamban alulról feltörekvő kádernek számított. Anyja és apja is hivatalban dolgozott. Ma azt mondanák rájuk, hogy munkamániások voltak, akkor a nép harcos gyermekeiként beszél­tek róluk. A hatvanas években az emberek nagy része a munka­helyen talált barátokat, akikkel munkaidő után további közösségi programokat szerveztek. Reggel elmentek és ritkán fordult elő, hogy este hét előtt hazaértek volna. Így nem volt sem közös reggeli, sem közös vacsora, amikor együtt ültek az asztalhoz. A szüleinek nem volt igénye, hogy elbeszélgessenek vele. Talán ez volt az oka, hogy rengeteget olvasott. Mindenevő volt, szerette a verseket, no­vellákat és a regényeket. Különösen szerette azokat a könyveket, amelyek az emberi kapcsolatokkal foglalkoztak.

Édesanyja nem szeretett olvasni, viszont nem bánta, ha a gyerek olvas, addig legalább semmi rosszat nem tett. Anyjával ellentétben apja viszont állandóan bújta a könyveket, de szigorúan csak a mun­kájával kapcsolatos olvasmányokat vette a kezébe. Az egész család­ra jellemző volt, hogy nem sokat szóltak egymáshoz. Péter sokszor hajnalig olvasott a szobájában. Amíg a szülők nem aludtak el, addig elemlámpa mellett a takaró alatt, utána pedig az olvasólámpát fel­kapcsolva kényelmesen nekidőlve az ágytámlának.

Péter hétéves lehetett, amikor rádöbbent, hogy nem a kedvére való világra született. Szeretett volna maradandót alkotni, de azokban az időkben le voltak osztva a lapok. Azaz előre lehetett tudni, hogy ki mire számíthat és mikor. Nem akart beállni a sorba. Minden megnyilvánulásában tiltakozásokat akart kifejezni. Ennek lett a következménye, hogy félszeg, bogaras és nehezen kezelhető gye­reknek tartották. Tizennégy évesen hetedikes volt, amikor a szülei fülébe eljutott, hogy miként vélekednek Péterről a tanárok és az osztálytársainak felmenői. Apja eldöntötte, jobb lesz, ha a nyarakat a gyerek távol tölti otthonától. Faluhelyre küldték valami távoli is­merősökhöz a Jászságba, egy tanyára - a Zagyvához közel -, ahol a természet közelsége más optikát tart a szeme elé. Péter nem bánta a szülői döntést, végre a kamaszkori nyarakat szabadon tölthette. A család távoli ismerőse annyit kért tőle, hogy reggelente segítsen ellátni a jószágokat, és hetente egyszer vegyen részt a nagytakarí­tásban a tanyán. Ez utóbbi volt a legnehezebb, mert agyagos sárral kellett felkenni a szobákat. Cserébe egész nap azzal foglalkozott, amivel akart.

Péter ott szokott rá a dohányzásra. A tanyavilágban mindenki szívta a cigarettát, ezért fel sem tűnt, ha elcsent egy-két szálat a há­ziaktól. A kerékpárral letekert a Zagyva-partra, ahol lassan összeis­merkedett a helyiekkel. Alig telt el egy-két hét és Pétert befogadta a közösség. Megpecsételendő a befogadást, házi törkölypálinkát kóstolgattak. Az első felnőtté avatáson csúnyán berúgott. Könnyes szemmel és akadozó nyelvvel bizonygatta, hogy szokta ő az italt, de az ebédre fogyasztott libasült megfeküdte a gyomrát, azért hányt egész este.

-    Minden férfiembernek meg kell tanulnia méltósággal, magya­rázkodás nélkül okádni - magyarázta a szomszéd tanyán élő Jóska, és máris nyújtotta felé a pálinkásüveget, hogy húzza meg legényesen.

Az első tanyai nyár Péter életét gyökeresen megváltoztatta. Úgy érezte, hogy barátokra talált. Nemcsak a fiúk fogadták be, hanem később a lányok is szívesen időztek a társaságában. Péter szemé­lyisége kinyílt a világra, élvezte a tanyai létet. Nem jelentett gon­dot a korai kelés. Nem kellett ringatni esténként, amint letette a fejét a párnájára, menten elaludt. Reggelente gyakran arra ébredt, hogy a nyál kicsordult a szájából, annyira mélyen aludt. A jószágok körüli teendőket igyekezett minél gyorsabban elvégezni. Egyedül a két anyakocától tartott. Többször csak gyorsaságának köszönhet­te, hogy épségben megúszta, amikor a moslékot bevitte nekik. Az ólajtó átugrásban dobogós helyet kapott a fiúk között. Kinevették, amikor látták a menekülését, de ők sem voltak bátrabbak, amikor az anyakoca rájuk támadt.

Már több mint két hete tekert le a kerékpárján nap mint nap a Zagyva-partra, hogy új barátaival kalandozzanak az ártérben, ami­kor az ismerős partszakaszt meglátva elakadt a lélegzete. Lányokat pillantott meg, akik önfeledten labdáztak a vízparton. Nem ismerte őket, körbenézve kereste, merre lehetnek a fiúk, Jóska, Tibi, Laci és a mindig vidám Feri. Nem látta őket sehol, ezért letért az útról és meghúzódott az ártéri fák fedezékében. Innen tökéletesen látta a lá­nyokat, akik nem vehették észre őt. Hallotta vidám kacagásukat, és a színes fürdőruhás alakokhoz lassan neveket tudott társítani. Elsőre a kis töltött galamb nevét sikerült megtudnia, amikor a vízbe ütötte a labdát, a lányok kórusban kiabálták neki: „Éva, miért vagy te béna”?

Éva nem sértődött meg. Úgy tűnt, megszokta, hogy a röplabdázás­ban nem a legügyesebb. Amint a labdáért futott csípője és mellei a partot nyaldosó víz ütemére ringtak. Egy felületes szemlélő tekin­tetét sem kerülhette volna el mozgása. Péter megbabonázva nézte a futó lány testének hullámzását. Nem látott még töltött galambot, akinek a nőiességét hangsúlyozó kerekség ilyen harmonikus moz­gással párosult. Éva a labdát elkapva magasra dobta és hangosat ki­áltott: „Marcsi...” és felugorva a megszólított felé ütötte a labdát. Egy barna, rövid hajú lány ugrott fel, hogy két kézzel elkapja a labdát.

- Miért nem Zsuzsának ütötted? - szakad ki a levegőbe emelkedve Marcsiból, aki Zsuzsa becenevének kimondásával nyomatékosította a mondandóját. - Ő a Colos! Neki elég lett volna kinyújtania a kezét - kiáltotta mosolyogva, és az elkapott labdát röptében továbbította Colosnak. Zsuzsát, amikor maguk közt voltak nem zavarta, hogy Co­losnak nevezik a barátnői. Bár sokat szenvedett magassága miatt. A fiúk többsége lábujjhegyre állva sem érte el fejével a vízszintesen kinyújtott karját.

LÉLEKCSAPDÁBAN II.