LÉLEKCSAPDÁBAN IX.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

Péter végigvergődte az éjszakát. Aludt, de nem jól. Régen látott emberek jelentek meg álmában, akiknek életét akaratlanul megváltoztatta. Nem félt a múltjának kísérteteitől, mindegyiket jól ismerte. Nem félt, de bosszantotta, hogy nem tud tőlük nyugodtan aludni. Bosszantotta, hogy izzadsága átáztatta a takaróját. Még ko­rán volt, nem kezdődött el a szokásos reggeli nyüzsgés a kórházban. Péter meglepve vette észre Editet, aki a kimerültségtől az asztalra borulva aludt. Megköszörülte a torkát, némán próbálta szájával a hangokat formázni. Végigvette a magánhangzókat, majd a mással­hangzók következtek.

-    Jó reggelt! - törtek ki belőle a szavak. Megijedt a rekedtes elcsukló hangtól, ami kettéhasította a kórterem csendjét. Edit össze­rezzent, felkapta a fejét.

-    Jól hallottam, maga megszólalt - kérdezte örömteli izgalommal a fiatal orvosnő az ágyhoz kötött férfitől, akinek hangját most hal­lotta először, pedig már hónapok óta az osztályon feküdt.

-    Úgy tűnik, valakinek az elcsukló baritonom hozta el a jó reg­gelt. Nekem pedig a látvány, hogy az asztalra borulva egy csinos doktornőt pillanthattam meg, akinek az a feladata, hogy rám vi­gyázzon. Lebukott, ugye tudja? Mit mondana az aranykeretes szem­üveget viselő főorvos, ha elmesélném, miként ébredtünk ma reggel -      élcelődött Péter. Edit láthatólag örült, hogy jelen lehetett, amikor megszólalt a férfi. Csöppet sem tartott attól, hogy Péter elárulja a főorvosnak, de belement a játékba. Szája szélét legörbítette, szemei­vel riadtan nézett az ágyban fekvőre.

- El ne sírja magát, ha azt teszi, amit kérek nem lesz bántódása - folytatta Péter a játszadozást -, adjon egy korty vizet, és üljön közelebb.

-    Kérem, ne áruljon el. Mindent megteszek, amit csak kér - fogta kérlelőre a szót Edit. Szemében azonban már ott bujkált a mosoly -, a főorvosnak ne mondjon semmit az éjszakáról. Félreértené, annak pedig beláthatatlan következményei lennének rám nézve - felállt odament az éjjeliszekrényhez és a beteg poharát félig töltötte víz­zel. Szívószálat tett a pohárba, jobb kezével megfogta a férfi fejét, gyengéden megemelte és szájába tette a szívószálat. - Óvatosan, ne legyen olyan mohó. Mi történt az éjjel, hogy ennyire megizzadt? Rosszat álmodott?

-    Most nem maga kérdez, hanem én. Arról beszéljen, miért vagyok itt? Mikor hoztak ide? Meddig leszek még itt - törtek fel a kérdések Péterből -, valaki csak tud ezekre az egyszerű kérdésekre válaszolni.

-    Hát, nem vesztegeti az idejét, az biztos - állapította meg Edit.

- Nem is tudom, melyik kérdésére válaszoljak. Amit maga egyszerű kérdésnek gondol, arra nagyon bonyolult a válasz. Nem ismerem a kórházba kerülésének a részletes történetét. Nem voltam itt, ami­kor behozták. Az biztos, hogy hónapok óta élvezi az intézmény ven­dégszeretetét. Nem lehetett tudni, mikor tér magához.

-    Ne vicceljen, hónapok óta itt fekszem - kérdezte kicsit zavaro­dottan Péter -, ki és miért hozott be? Hol vagyok, melyik osztályon?

-    A traumatológián van, annak is az őrző részlegén - adta meg a választ Edit, látva Péter zavarodottságát, igyekezett megnyugtatni a férfit -, nézzen körbe. Látja, mennyi drága műszer vigyázza az éle­tét és figyeli minden rezdülését. Ezért vettem a bátorságot a szun­dításra. Már ötödik napja bent vagyok. Muszáj néha aludnom egy kicsit - próbált együttérzést kicsikarni Péterből.

-    Balesetem volt? - kérdezte Péter -, nem emlékszem semmire. Segítsen, kérem! Tudnom kell, mi történt velem, miért nem emlék­szem. Az ember nem élhet a múltja nélkül. Ugye, megért engem? - nézett bizakodóan Editre a férfi. Kopogás szakította meg a beszél­getést. Választ nem várva csapódott ki az ajtó, és a takarítónő maga előtt tolva a kézikocsiját becsörtetett a kórterembe. Megpillantva az ágy mellett álló doktornőt, lecsendesedve tolatott ki az orra alatt motyogva valami bocsánatkérést.

-    Nyugodjon meg, mindent meg fog tudni, amikor itt lesz az ideje

- mondta Edit, miközben megigazította Péter párnáját -, mennem kell, hogy a vizitre összeszedjem a kórlapokat. A vizit után megkez­dődik a rehabilitációja. Higgye el, mindenre emlékezni fog, mi nem vettünk el semmit az emlékeiből. Egyet azért áruljon el - kezdett a kérdésbe Edit - Eszter, aki mindennap itt ült az ágya mellett, kije magának?

-    Eszter... - ismételte meg a nevet Péter - Eszter az énem jobbik fele. Nem házasodtunk össze, pedig szép pár lehettünk volna. Azon­ban az énem rosszabbik fele nem viselt el semmilyen megkötést. Ezért minden alkalommal, amikor közelebb került hozzám érzel­mileg, menekültem előle. Amikor pedig eltávolodtunk egymástól, akkor félembernek éreztem magam - kielégítettem a kíváncsiságát, kérdezte Péter Editet.

-    Egyelőre, igen. Megkaptam a választ a kérdésemre - komolyo­dott el Edit. Érezte, nem szabad többet kérdezni. A férfi tudja, kivel mit akar megosztani. - Amit mondott abba belesűrítette a kapcso­latuk lényegét. Most már tényleg mennem kell. Beküldöm a nővért, hogy mosdassa meg - búcsúzott Edit.

Péter többet akart megtudni, a fiatal, jó alakú kedves doktornő­től. Csalódott volt. Rádöbbent, a hónapokig tartó eszméletlen­ség nemcsak a testi erejét, hanem a vonzerejét is jelentősen gyen­gítette. Gyengének érezte magát, a mosdótállal a kórterembe lépő nővér látványától elbizonytalanodott. Anikó nővér a maga közel száz kilójával és kissé közönséges közvetlenségével felejthetetlen jelenségként cikázott a kórtermek között. A nővér nyelvéről patta­nó megjegyzések felkészületlenül érték Pétert, nem tudott válaszol­ni rájuk.

-    Jó reggelt, kedveském! Úgy örülök, hogy végre ébren találom

-  csacsogta Anikó. Péter összerezzent a látványtól és a rekedtes hangtól. - Mosakodjunk meg aranyoskám, mindjárt itt a vizit. Ugye nem akarja, hogy büdösen, ápolatlanul lássák az orvosok - odalé­pett az ágyhoz és egyetlen mozdulattal lerántotta Péterről a vékony átizzadt takarót. Péter ott feküdt anyaszült meztelenül. S bár a mez­telenséget természetesnek tartotta, mégis zavarba jött a kiszol­gáltatott helyzettől. Ráadásul mindig irtózott a testes nőktől. - Ne szégyenlősködjön - morgolódott az ápolónő -, hónapokig mosdat­tam, azt hiszi, most látok először pucér férfit - húzta össze szem­öldökét Anikó, és bevizezte a szivacsot, amivel átdörzsölte Péter mellkasát. - Mikor akar megborotválkozni, vagy mindig szakállas volt - kérdezte, miközben a szivacsot kiöblítette és átdörzsölte a férfi ágyékát. - Na, látja, nem lett semmi baja a férfiasságának attól, hogy megmosdattam - kacagott harsányan a nővér. Péter váloga­tott szidalmakkal illette gondolatban a nőt. Elnevezte „Csípős nyel­vű fergetegnek”, akit legjobb százméteres körzeten kívül tartani.

-  Remélem, szégyenlőském, hamarosan a saját kezeivel tisztítja meg a szégyenkezésben töpörödő alkatrészeit - mondta befejezé­sül a kegyelemdöfésnek szánt szavakat a nővér, mint aki megérezte, mit gondol róla a férfi. Munkáját befejezve, nagy lendülettel dobta vissza büntetésül Péterre az átizzadt takarót. Péter szólni akart, de a főnővér feje jelent meg az ajtóban. Figyelmeztette Anikó nővért, hogy perceken belül itt a vizit és jobb lesz, ha gyorsan távozik a kórteremből. Péter fellélegzett. Megfogadta, mindenben együttmű­ködik a gyógytornásszal és a terapeutával, hogy minél előbb vég­legesen megszabaduljon a „Csípős nyelvű fergetegtől”. A vizithez majd tizenöten csatlakoztak. Az élen Vázsonyi András, a főorvos vonult magasra tartva a fejét. Péter ágyához érve, maga mellé ren­delte Editet. A rezidens ismét igyekezett a szürke kisegér szerepben elbújni a főorvos elől. Lesütött szemmel tételesen beszámolt Péter állapotának változásáról. A főorvos pedig nem zavartatta magát, mustrálgatta a nőt. Péter észrevette, hogy Vázsonyi milyen kiéhe­zett tekintettel méregeti Editet. Rögtön megszólalt benne a belső hang, ebből nem eszel kis barátom, amíg én meg nem kóstoltam. Elmosolyodott, amiért a régi beidegződések ismét működésbe lép­tek. A hosszú nyugalmi állapot a fiatal, mindent megkóstolni vágyó énjét erősítette.

- Jó reggelt, Köves úr! - fordult felé a főorvos -, az éjszakája úgy hal­lottam, jól telt. Nyugodtan aludt és a kollegina végig maga mellett volt.

- Igen, köszönöm. Arra nem emlékszem, hogy eddig milyenek voltak az éjszakáim, de azt határozottan állítom, hogy az elmúlt éj­szakám hosszú idő óta az első emlékezetes - viccelődött Péter, ami­re a főorvosi kíséret elmosolyodott. Vázsonyi elmerengett, majd jó­ízűen felnevetett Péter válaszát díjazva, aminek hatására a többiek is hangosan felnevettek. Gondosan vigyázva, hogy egy hanggal se nevessenek tovább a főnöküknél. - Szeretném megtudni, mi történt velem, főorvos úr?

- Mindent a maga idejében kedves, Köves úr - kerülte ki a vá­laszt Vázsonyi doktor -, most az első, hogy megkezdjük a rehabilitá­cióját - a főorvos Péter csalódott arcát látva megenyhült -, szeren­csés ember maga, komoly balesetet szenvedett, amiben a haja szála sem görbült. Kisebb zúzódásokkal és hat hónapi kómával megúszta. Egyelőre legyen elég ennyi. Szeretném, ha maga emlékezne vissza a történtekre. Ehhez minden segítséget megad Marosi Kata, a tera­peuta, ha jól emlékszem, már találkoztak. Sokan várják, hogy elme­sélje, mi történt pontosan a balesetekor. Szerémi doktornő tovább­ra is maga mellett lesz. A vizit után pedig kezdődik a gyógytornája.

- Hát nem lettem sokkal okosabb - jelentette ki Péter csaló­dottan miközben arra gondolt, majd a „Látszat Csal kisasszonyból” vagy Balogh Emeséből, a gyógytornászból kiszedi, amit tudni akar.

-  Igyekezni fogok főorvos úr, hogy minél előbb visszaemlékezzek a történtekre. Vázsonyi megpaskolta a kezét és szólt a főnővérnek, hogy cseréltesse ki a beteg ágyneműjét. A vizit ezzel a kórteremben befejeződött, a gyógytornász még visszanézett mielőtt becsukta volna az ajtót. Biztatóan szólt Péterhez: „Mindjárt jövők, és kezd­hetjük”.

LÉLEKCSAPDÁBAN VIII.