akik napközben begyűjtötték a világon ki nem üvöltött fájdalmakat. Szorosan összekapaszkodva a négy égtáj felé fordulva megkezdték a kiáltásaikat. Elsőnek a délre néző üvöltötte torkaszakadtából a fájdalmak halmazát, megpróbálva ráültetni azokat a bora szárnyaira, ami messze vitte a fájdalmakat a tenger fölé. Ahol az erejüket vesztett fájdalmak a hullámsírba hullottak. Őt követte az órajárásának megfelelően a nyugatra tájolt, neki nehezebb dolga akadt, mert az Alpokat átkiáltani érces hangra volt szükség és el kellett kapni a főnt, ami átszállítja a fájdalom hangjait a hegyeken, amik átbukva a csúcsokon erejüket vesztve lecsorognak a túloldalon. Az északra fordulónak volt legerősebb a hangja, mert őt ritkán segítik a szaharai szelek, az általa gyűjtött fájdalmak gyakran visszaszállnak a fájdalomgazdákra, akik tovább reménykedhetnek, hogy egyszer más irányba indítják fájdalmukat a fájdalomkiáltók. A keletre néző fájdalomkiáltásait a Kárpátok visszhangozták, ám az Alföldre érve elenyésztek. Mire mindegyikük végzett a rábízott fájdalmak kiáltásával, pirkadni kezdett. Éppen csak hunyásnyi idejük maradt a pihenésre és elindultak újra a fájdalmak begyűjtésére. Úgy tűnik kevesen vannak, mert a fájdalmak napról napra újratermelődnek.
Fotó: Tomasz Alen Kopera (PL)
#napiagyalas #istevean
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése