LÉLEKCSAPDÁBAN VIII.

Részlet a Lélekcsapdában című regényemből, 
ami 2011-ben jelent meg.

-  Hétalvó - kocogtatta meg Péter vállát Marosi Kata, a terapeuta -, múltkor úgy megnézett magának, azt hittem, nem tud többet alud­ni - folytatta közvetlen hangon Kata. Péter egy pillanatra úgy vélte Évát hallja, aki ápolás közben ugratja. Hirtelen felismerte „Látszat Csal kisasszony” hangját, kinyitotta a szemét és rámosolygott.

-    Olyan furcsa érzés, összekevertem a hangját egy régi ismerősé­vel. Látja a hegeket a karjaimon? Éva ápolt, miután ezeket szereztem. Azt hittem, hogy ő jött el, hogy ismét ápoljon. De kellemes meglepe­tésként, magát látom itt. Ugye megengedi, hogy Katának szólítsam. Nagyon tetszik a neve. Bennem minden névhez társul egy megjele­nés. Maga nekem a tökéletes Kata. Azt mondta, észrevette, hogy meg­bámultam, amikor viziteltek. Igen, megbámultam, mert olyan kisu­gárzása van, amilyen kevés nőnek.

-    Szóval emlékeztetem egy régi ismerősére. Nem tudom, hogy ez rám nézve mit jelent. Többet kellene tudnom az ismerőséről ahhoz, hogy eldönthessem, bóknak vagy gondnak tekintsem az elhang­zottakat. A nevemet nagyon kedvelem. Nemcsak viselem, hanem hallani is szeretem. El sem tudnám képzelni, hogy Katalinnak vagy Katinak hívjanak. Kérni akartam, hogy szólítson a keresztnevemen, de megelőzött. Miután közelebbről megismerkedtünk, dolgozzunk kicsit. A főorvos úrtól tudja, hogy balesete volt. Hat hónapig kómá­ban feküdt. Fizikálisan hamar össze fogja szedni magát, nem tört el semmije. Az agya azonban a traumás sokk miatt blokkolta az emlé­kezetét. Pontosabban, azt a balesetet megelőző pár órát, és magát a balesetet nem hagyja előhívni. Az lesz a dolgunk, hogy közösen fel­színre hozzuk a blokkolt emlékképeket. Gyakori, hogy az emberek traumás sokk után nem emlékeznek vissza a megelőző események­re. Hosszabb-rövidebb idő elteltével azonban az agy az emlékképek javarészét felszabadítja a blokk alól. Magának azért kell a segítség, mert az idő sürget. Nem várhatjuk meg, amíg maguktól előjönnek az emlékképei.

-    Kata, akkor maga most elmeséli, hogy mi történt velem? Ez len­ne a legnagyobb segítség és a leggyorsabb emlékezet-visszaállítás.

-    Nem, nem fogok mesélni. Abban segítek, hogy minél előbb a saját emlékeire támaszkodva maga meséljen a történtekről. Nem volt szemtanú a balesetnél. A helyszínelők aprólékos munkájának köszönhetően a nyomozók felállítottak egy lehetséges történetet. Azt remélik, hogy maga segíthet helyére tenni a hiányzó részeket. Viszont, ha én vagy más mesélne az esetről, akkor nagy valószínű­séggel maga azt elfogadná tényként. A továbbiakban nem töreked­ne, hogy előhívja a tényleges emlékeit.

-    Értem, amit mond, de nem adna mégis egy kis támpontot. Nem kell elmesélnie, mi történt. Csupán néhány apró mozzanatot vil­lantson fel, és akkor könnyebb lesz emlékeznem.

-    Péter, nem értette meg, amit mondtam. Nem villantok sem­mit, maximum a fogaimat, ha tetszik - mosolygott sejtelmesen, ki­villantva szabályos apró fogait, Kata. - Meséljen Éváról és a karján lévő sebekről. Mikor, hol és hogyan szerezte őket?

-    Azt szeretné, hogy Éváról meséljek - ízlelgette Péter a szavakat -, nem bánom. Életem első szerelme volt. Rég volt, több évtizede egy táncmulatságon jöttünk össze. Akkoriban a nyaraimat egy tanyán töltöttem a Zagyva mellett. A faluban nyaranta havonként rendeztek táncesteket. Nekem az volt az első, és a gondviselésnek köszönhe­tő, hogy nem az utolsó. Azon az estén Éva lett a párom. Nem én vá­lasztottam őt, egymásnak maradtunk. Az első nyaramat töltöttem a tanyán és a párok már kialakultak, mikor odakerültem. Volt ugyan egy lány Pestről, aki jobban tetszett Évánál, de nagyon tartózkodóan viselkedett. Senki sem mert közeledni hozzá. Magam sem akartam, hogy elküldjön melegebb éghajlatra, ezért nem is próbálkoztam nála. Reméltem, egyszer majd közelebbről megismerhetjük egymást. Ad­dig viszont minden figyelmemet Évának szenteltem. Nem ismertem a helyi szokásokat, nem tudhattam, hogy a szomszédos falvakból ér­kező srácok a falubeli lányokra hajtanak. Hamarosan verekedés lett, és engem mindkét karomon megszúrt az egyik fiú. Feri és Éva men­tettek meg. Feri leütötte a késelő fiút, Éva pedig kimenekített a rend­őrök elől. Ápolt, amíg meg nem gyógyultam. Ez a két heg azonban örökre emlékeztet, hogy milyen kicsik és védtelenek vagyunk. A ké­selésnek köszönhettem, hogy sikerült a figyelem középpontjába ke­rülnöm, mindenki felnézett rám a bátorságomért. Pedig nem voltam bátor csak vakmerő. Tudja, mi a kettő között a különbség? A vakmerő nem érez félelmet, a magabiztos nem elemzi a helyzetet, cselekszik. A bátor viszont felméri a kockázatokat, ismeri a félelmet és kellően meg van ijedve. Ezért gondosan megtervezi, hogy mit miért tesz.

-    Mostanság már bátornak tartja magát?

-    Nem, azóta is csak vakmerő vagyok. Szeretek azonnal dönte­ni, nem mérlegelni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bátor legyek.

-    Mit veszíthet, miért nem engedheti meg?

-    Vannak emberek, akiket megfojt az aprólékosság, az aggódás. Mások viszont csak úgy tudnak élni, hogy mindent gondosan meg­terveznek. A terveiket megvalósítják, és izgalmak nélkül tengetik a mindennapokat. Nem tudnám megszokni az izgalom nélküli életet. Pedig a félelmet már megismertem.

-    Elmondja, mitől fél?

-    Félek a korán bekövetkező haláltól. Félek, bár sokat szenved­tem életemben, de szeretek élni. Úgy gondolom, hogy lemaradok va­lamiről, ha meghalok. Az utóbbi időben kezdtem érezni, hogy nem annyira félelmetes a halál gondolata. Már tudom, hogy a halál nem ellenség, hanem az elkerülhetetlen. Nem szeretnék örökké élni, de a félelem belém költözött, mert a halál nem mindig tudja, mikor kell eljönnie. Félek, mert az élet veszélyes üzem. Életveszélyes, amit túl kell élni, amíg lehet. Istennek - meg vagyok győződve - terve van velem. Ezért éltem túl a balesetet és tértem magamhoz.

-    Mikor kezdett Istenhez fordulni?

-    Nem mondanám, hogy hozzá fordultam. Még nem. De jó úton járok, hogy megtaláljam az utat. Annyi minden történik, ami nem magyarázható meg a természettudomány és a logika törvényeivel. S az ember, ha nem érti a körülötte lévő világot, elveszettnek érzi magát. Szüksége van támaszra, hitre.

-    Évával, hogyan alakult a kapcsolata a táncmulatságot követően?

-    Hát az a nyár sok felejthetetlen emlékkel gazdagított. Sze­relmes lettem Évába. Szinte minden időnket együtt töltöttük. Árva lány volt. Szülei meghaltak még kiskorában. Egyik este hazafelé kerékpároztak a szomszédos faluból, ahol kötelező pártszemináriumot tartottak a helyi termelőszövetkezet dol­gozóinak. Azt beszélték, hogy a szövetkezet elnöke részegen a szolgálati Ladájával gázolta halálra őket. A minisztériumban úgy döntöttek, hogy szükségük van az elnök szakmai tapasz­talatára. Utasították a rendőrséget, hogy cserbenhagyásos gázolásként zárják le az ügyet. Éva nagyszüleit hivatalosan ki­jelölték a lány gyámjának. Mivel a szülők jó munkások voltak, a nagyszülők kiemelt árvaellátást kaptak az unoka után. Büsz­kék voltak, hogy Éva egy fővárosi fiúval barátkozik. Abban re­ménykedtek, hogy a barátság később komolyabbra fordulhat. Azon a nyáron kezdtem a női lelken túl a testet is behatóbban megismerni. Éva odaadó és türelmes tanítóm volt. Elmondása szerint, nagyszerű tanítványnak bizonyultam, aki ösztönösen megérezte, mi jó a partnerének. Órákat töltöttünk egymás tes­tének felfedezésére. Éva nyár derekára minden együttlétünkkor megajándékozott orgazmusával.

Szomorúan búcsúztam augusztus végén tőle. Megígértem, hogy amilyen gyakran tudom, meglátogatom. Sajnos az ígéretem nem tudtam betartani, szüleim nem akartak iskolaidőben elengedni a tanyára. Maradtak a telesírt szerelmeslevelek és a fogadkozások: „örökké szeretlek”.

Legközelebb a téli szünetben találkoztunk. Olyan hideg tél volt, hogy befagyott a Zagyva. Nem találtunk helyet a zord időben, ahol a nyári felfedezéseket, tanultakat tovább mélyíthettük volna. A tanyá­ra nem engedték, hogy lányokat vigyek. Évához sem mehettünk, bár kedveltek a nagyszülők.

Egyik délután Éva kipirulva jött ki a tanyára. Sejtelmesen kér­dezte, ma este el tudok-e szabadulni. Kérte, nyolcra menjek a házuk elé. Alig tudtam kivárni az estét, nem is ettem a háziakkal, annyi­ra izgatott voltam. Pontosan nyolckor ott toporogtam Éváék háza előtt. A hó nagy pelyhekben esett, gyönyörű este volt. Éva egy pár percet késett. A hír, amit hozott feledtette a hideget és az elmúlt hónapokban érzett kínzó hiányt. Elmesélte, hogy Jóska felajánlotta a szobáját egész éjszakára.

El tudja képzelni, milyen csodának éltük meg Jóska ajándékát. Igaz, a szobában csak egy Jancsi-kályha adott meleget, amíg tettünk rá fát, de gyorsan ellobbant a tüzelő benne. Öleltük, csókoltuk egy­mást. Nem győztük újra és újra felfedezni a másik testének rejtekeit. A gyorsan ellobbanó fa melegét testünk forrósága pótolta. Hajnalodott, amikor a jégvirágos ablakon Jóska kopogott, jelezve, ideje mennünk, hamarosan ébredezik a családja.

Legközelebb tavasszal utaztam a tanyára. Kerestem Évát, de nem találtam, mielőtt indultam volna haza, akkor láttam meg Jóskától jö­vet, lesütötte a szemét és elkerült. Nem tudtam, mitévő legyek. Egy világ omlott össze bennem. Egyszerre veszítettem el az egyik leg­jobb barátomat és a szerelmemet. Visszamentem a tanyára, össze­csomagoltam és hazautaztam. Féltem a közelgő nyártól, nem akar­tam a tanyára visszamenni - mondta elmerengve Péter. Láthatólag belefáradt a mesélésbe, de Kata nem akarta, hogy a férfi félbehagyja a történetet.

-    Visszament?

-    Nem volt más választásom - sóhajtott nagyot Péter -, szüle­im ragaszkodtak, hogy menjek. Úgy gondolták, ott érek majd igazi emberré. Szerintem, szabadulni akartak tőlem, mert nem tudták, hogyan kell nevelni a kamasz gyermeküket.

Kerültem a többieket, de nem tudtam elbújni. Feri és Klári több­ször kijöttek a tanyára. Hívtak, tartsak velük az ártérre. Több mint egy hónapig ellenálltam az unszolásuknak. Végül elmesélték, Éva a városban dolgozik, ezért nem kell tartanom a találkozástól. A hír hallatán megadtam magam, és ismét lejártam a többiekhez.

-    Nagyon megviselte, hogy megcsalták?

-    Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mi fájt jobban. A szerel­mem elvesztése vagy a barátom galádsága. Önvédelemből Évát minden gondolatomból száműztem. Magamban utolsó cafkának és riherongynak neveztem. Kifelé azt mutattam, hogy nem fáj, ami történt. Jóskával továbbra is jóban voltam, de belül forrt bennem a bosszú.

-    Sikerült elégtétel venni?

-    Elégtételt? Nem, nem vettem elégtételt. Örültem, hogy túlél­tem. Akkoriban csak arra koncentráltam, ne vegye senki észre, hogy a lelkembe beleköltözött a bizalmatlanság és elveszett a belső harmóniám. Gátlások alakultak ki bennem. Nem tudtam eldönte­ni, miben jobb nálam Jóska, miért választotta őt Éva. Hosszú éve­kig rágódtam, de nem találtam a választ. Akkor fogadtam meg, nem leszek soha olyan, mint a prolik. Akik hazaérve megisszák a sörü­ket, amitől hatalmasakat böfögnek és szellentenek. Lehordják az asszonyt, majd rámásznak és öt perc alatt lefordulnak róla. Utána hátat fordítanak, és horkolva húzzák a lóbőrt reggelig.

Zsuzsa, a Colos segített kikecmeregni az önsajnálatból. Sokat beszélgettünk a Zagyva vízét nézve. S ahogy a víz vitte a hordalé­kát, úgy adtam én is át minden felgyülemlett bánatomat Zsuzsának. Lehet, hogy ezzel túlterheltem őt, de nekem, akkor csak az volt a fontos, hogy kibeszéljem magamból a bánatom.

-    Mára elég lesz - adta meg a felmentést Kata -, látom, tényleg szeretné hamar visszanyerni az emlékezetét. Örülök, hogy nem zár­kózott be. Remélem, holnap életének egy újabb hasonlóan érdekes és értékes szakaszába nyerhetek bepillantást. Pihenjen, magára fér

- mondta, miközben ránézett Péterre, akinek mellkasa egyenlete­sen emelkedett és süllyedt. Felállt az ágy mellől és csendesen, hogy ne ébressze fel, kiosont a kórteremből.

LÉLEKCSAPDÁBAN VII.